Szóval az életösztön. Telefonáltam a lányomnak, aztán megkérdeztem tőle, hogy kivel beszélek… Másnapra anyámék megszervezték hozzájuk a házidokit (az övékhez jártam akkoriban is), a barátnőm meg behozott kocsival. Influenzajárvány lévén, a dokinő nem akart olyan állapotban kh.-ba küldeni, így megkérdezte anyámékat, vállalnak-e. Megtették. Később derült ki, hogy akkor 3 napra voltam a szomjhaláltól! Tél volt, dokinő nem is engedett utcára, pláne nem Kistarcsára, úgyhogy amíg jobban nem lettem (ami úgy 10 hónap volt) áternél sem jártam, házidoki írta fel a gyszereket, persze így drágább volt, de hát belefért. Aztán elkezdtem eljárogatni itthonról, kocsmázni, de úgy, hogy nem ittam alkoholt! Mégis jól éreztem magam, meg tudtam kellően g.ci is lenni (ahogy egy régi-régi főnöknőm jóval azelőtt megmondta: rájöttél arra, hogy nem kell neked innod ahhoz, hogy undok legyél).
Az áternő meg elkezdte a visszaszoktatós terápiát, hogy szakadjak le anyámékról. Kis lépésekben járogattam vissza Szentmihályra, ahol legtöbbször elkapott a pánik, ráadásul a kutyám is ettől a le-föl járkálásomtól kattant be végleg – igen, ő megmentette előtte az életemet, én meg nem tudtam megmenteni az övét. 
Aztán már olyan jól voltam, hogy elkezdtem újra inni, pasizni – és visszaköltöztem. Beesett a képbe a nárcisztikus hímsoviniszta, az enyhe kifejezés, hogy lerágta a lelkem, én meg szerelmes voltam (egyébként ő is, de „felülemelkedett” rajta). Na, épp akkor regeltem ide a Búrára. Aztán néma csend, mert jött az új pasi, aki egyalkalmas kalandnak indult, majd’ két évig élt a nyakamon, de nem csak ő, egy csomó haverja is (kétlakásos ház volt). Ott aztán volt minden, kaja a legkevesebb, de pia minden mennyiségben, fű, bűnözés, igazságügyi elmeszakértő, bíróság; öngyilkossági kísérletek, Péterfy, többször Kistarcsa, főleg a zárton. Rend meg enyhén szólva nem volt, leginkább az egész egy putrira emlékeztetett a rosszabb fajtából, de polgári kuplerájjal keverten. Züllés a tetőfokon, úgy éreztem, már áthágtam a saját erkölcsi normáimat, ami persze így nem lehetséges, de mégis. Áternő kirúgott, irány az a bizonyos jó fej területi áter, aki mondta, hogy „a beteg érzi, mi a jó neki”, próbálkoztunk Olwexyával, Rexetinnel, semmi, vissza a depibe. Közben Tarcsán bevállalt egy adjunktus, hát ő többet tudott rólam néhány hét alatt, mint az áternő öt év alatt… A „kudarckereső” címet is tőle kaptam.
Sikerült mindenkitől megszabadulnom, csak a faszi maradt, akivel rendesen úgy méregettük egymást, hogy tudtuk, hogy itt élve csak egyikünk marad. De sikerült, először kis csellel a pici kutyát juttattam ki, aztán megszöktettek (egész kis brigád működött közre, neten kértem segítséget, eleinte nem is értették, mi a baj, olyan rébuszokban adtam elő). És kb. fél óra múlva a lányom az apjával együtt odament, és kirúgták a pasit. Én meg három hónapig dekkoltam a barátnőm öccsénél, ő az a „bizonyos” haver, akivel szoktunk iszogatni, és „szintén zenész”. Akkor kezdtem el járni a mostani áteremhez, megelőzendő a lányom-házidokinő koncepcióját, hogy Tündérhegy. Amúgy oda úgysem vettek volna fel.
Végül mégis anyáméknál kellett kikötni, ez meg a „várakozó álláspont”.
(Folyt. köv.)
Szerző:
Ez volt a totál mélypont züllés szempontjából?
Jó, hogy kihúztak ebből a szarból.
Lányoddal most milyen a viszonyod?
Ez, ez, nem a 4., az 5. rész, persze.
Hát, távolságtartó. Ahhoz képest, hogy az ő volt átere azt tanácsolta, hogy az életben ne találkozzon velem, még jónak is mondható.
Jaj, a rendszeres rendőrségre menést, rendőrjövést ki is felejtettem. 😀
Egyre jobb! 🙂
Ja, barinőmnek telón elkezdtem mesélni a konyhaasztalt (a konyhát már nem is), erre elkezdte énekelni, hogy
„Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.” (Képzelt riport…)
„rendesen úgy méregettük egymást, hogy tudtuk, hogy itt élve csak egyikünk marad” – na hogy ezt miből tudom.
Régi megállapítás (egyébként főként pszichopatákra vonatkozik), hogy ha valakinek megváltozik a viselkedése – akár jó irányba is – az KÉSZÜL VALAMIRE! Én „önként” leszoktattam magam a piáról, abbahagytam a Xanaxszal való abuzálást (ez részben kényszer volt, tudniillik lecsökkent a készlet); ő meg minimálisra vette az ivást, folyton otthon volt, de eljárt vásárolni meg ügyintézni. És gyakorlatilag abbahagytuk , hááát, egymás ütlegelését.