Szóltak, hogy jön hozzánk vendégségbe Totya néni, meg a lánya, Pötyi néni, aki skizofrén. De most jól van. Nekem is meg kellett jelenni (bizonyítandó, hogy nem félünk tőle), meg kell mondjam, gyerekként tisztelettel vegyes áhítattal és enyhe félelemmel tekintettem rá. Amúgy nem volt rajta semmi különös, mégis mindenki felsóhajtott, amikor elmentek…
Itt említettem egyszer, hogy a skizofrénektől (skizofrén diagosoktól) félnek az emberek. Valaki válaszolta, hogy talán jogosan. Lehet, de megfigyeléseim szerint egy szociopatát (aki adott esetben sokkalta veszélyesebb lehet) könnyebben elfogadnak.
Sajnos az emberekben manapság is olyan kép él erről a betegségről, mint a Psycho-ban a kettős személyiségű főszereplő; vagy hogy Napóleon a zárton csatába vezényli hadseregét; meg az őrült zseni, mint József Attila, aki nem mellesleg borderline volt. Na meg az ostoba vicc, hogy „Én teljesen normális vagyok, megmondták a hangok is.”
Például egyszer fültanúja voltam, hogy a nyílt osztály bejárata előtt győzködte valaki a látogatóját, hogy legalább a társalgó/étkezőbe bemenjen, imigyen: – Ide nyugodtan bejöhetsz, itt csak rendes (sic!) alkoholisták meg depressziósok vannak! Az illető nem lépett be…
Nagyon fontos lenne ezen a szemléleten ha nem is változtatni, de legalább alakítani, árnyalni. Milyen módon lehetne megismertetni az embereket a pszichés betegségekkel, és tudomásukra hozni, hogy szó sincs valami veszélyes különcségről? Őszintén szólva nem tudom. Ismeretterjesztő előadásokra be sem lehetne csábítani őket. Egy felvonulást simán betiltanának. Alakuljunk párttá? Azt minden őrültnek szabad…
Szerző:
Vannak szervezetek, amelyek destigmatizációval (is) foglalkoznak, de alapvetően a sajtó megnyerése az, ami ezen változtathat. A Magyar Pszichiátriai Társaság igyekszik destigmatizálni, én voltam sajtótájékoztatójukon, ahol skizofrének és én mint bipoláris képviseltük, hogy a mentális beteg is ember, de nagyon kevés volt az újságíró.
Köszönöm hozzászólásodat!
Sajnos, én a sajtóban dolgoztam, és újságíróktól megkaptam a bipolomra, hogy „elmebeteg”. Az újságírók szemléletén változtatni… hááát, ugyanolyan nehéz lesz, mint a többiekén.
A média felelőssége elég nagy,hogy hogyan tálalja ezen betegségek,zavarok mibenlétét pl :egy-egy hír értékűnek nevezett riport kapcsán.Sajnos rengeteg a torzítás ami vagy szándékos vagy a tudatlanságból ,hanyagságból is fakadhat.
Másik ami viszont személyes tapasztalat is,és elég sokan sokat beszélgettünk már erről. Előítéletek fő szószólói sokszor azok a személyek ,akik kezeletlen pszichés problémákkal rendelkeznek ,de tagadják,leplezni próbálják.És mikor szembekerülnek egy kezelt személlyel ,aki olyan kérdéseket tesz fel, ami szembesítheti,,tehát rávilágít, hogy a normálisok,sokszor ..hát igen, talán mert merünk olykor őszintébbek lenni ,direktbe kérdezni …
Igen, meg a „csúsztatások”. De tényleg rémisztőnek vélik ezeket a betegségeket, és „lesajnálják” az embert.
Hát mindenki igen nagy megértéssel, türelemmel és szeretettel tekint saját hibáira.
Az üzemorvosokat sem ártana felvilagosítani, hogy indokolatlanul ne tiltsanak el pszichés beteget a munkától.
Képzeld, engem nem tiltott le, de minden vizsgálatkor elmondta a Seroxat-Paroxatra, hogy „még mindig szedi? ez nem frutti”. 😀 Úgy is hívtuk: Nemfruti.
akkor itt kérdezem kommentben, bizalmasan, nem is tudom, kezelhető választ még nem kaptam senkitől:
az üzemorvos-szitu, vagyis van egy munkahely, most megyek megint majd augusztusban az üzemorvoshoz .. ezt az élményt nem sok embernem meséltem, de tavaly ilyenkor volt egy ilyen vagdosni próbálós szitum és bár nem durván, de a csuklómon látszott hogy … valamennyire látszott, persze látott is akkoriban a doki, elég zűr volt, elég szarul is voltam, naná a munkahelyi dokinál mérni kell a vérnyomást …. én pedig azon paráztam, hogy tartsam úgy a karom, mert gondoltam – majd úgy forgatom, hogy véletlen se észleljen semmit, és sikerült – ez amúgy is jót tesz a vérnyomásnak, ha előtte ilyen … amúgy is izguló, szorongó vagyok, de akkoriban ez a vagdosós agymenés, mély beszűkült volt ez még aggódóbbá tett … hogyan leplezzem
MERT és itt jön a lényeg: a munkahelyi üzemorvos nem tud erről!!! emlékszem, mikor először kellett mennem sokat agyaltam ezen, végül a szed e valami gyógyszert kérdésre lazán rávágtam hogy nem. azóta nem kérdezett rá és mindezt nem is tudja rólam, amik vannak.
Közben folyamatosan agyaltam ezen is de senki se tudott biztos választ adni: az üzemorvosnak mennyire van titoktartási kötelezettsége? mégiscsak a munkáltató az erősebb fél. ha mindent úgy vezetnék be, egyáltalán ha merném, hogy rákérdek van e titoktartási kötelezettség … ott már kiszedné belőlem.
mindenben a kétélűség: Szeret – elidegenedik, utál, van – nincs, mond – lehet megbánnám
Szóval azóta se tudja … a múlt évben a vagdosósdinál is megúsztam, mert nem felfele volt a kezem …
Néha úgy érzem szar ügy, hogy lepleznem kell, mert úgy gondolom, ha az üzemorvosnak beszélek, onnan egyenes út az ighelyettes, az igazgató, aztán az egész hóbelebancban elterjed.
Ahol kinn dolgozok egy lakótelepen fiókkönyvtárban, ott mindenki kolléganő szavaival élve „pszichiátriai eset”, persze van egy két normális figura is, családok, de a nagyrésze tömény zűrös, meg persze lehet csak kolléganő ítélkezése hat rám napi 7-8 órában, hogy itt mindenki pszichésen gáz (tényleg sokan, van egy nő, akivel benn a dokinál a váróban ismerkedtem meg mert a táskájában volt egy fekete kiscica, mire visszaértem dolgozni, ő is visszaért, ez a lakótelep a zizi-lakótelep 🙂 én nem itt lakok, csak itt dolgozok és észlelem, van pl egy néni megy végig az utcán és magában beszél, elküld mindenkit a rákos fenébe ) és ahogy kolléganő beszél róluk, szörnyű hallgatnom…a negatív megítélés azt se tudja miről beszél, amikor „hát ez meg ha dolgoznia kell, 2 hónapig bírja és pánikbeteg lesz” , nekem mutat egy könyvet, na ez rólad szól …… megnézem miről szól: agorafóbiás nő, nincs senkije, ablakból figyel mindenkit ( vagyis kolléganő így lát engem? 🙁 ) van egy csaj, ő engem ismer, régen a megyei gyerekben dolgozott, onnan, én őt nem, legalábbis nem emlékeztem, de már zizi, a könyvtárakból kitiltják, nem is tudom dolgozik e, pszichiátriai beteg, kolléganő tudja milyen cirkuszokat tud csinálni, kolléganő így szól: nekem: nehogy odaáig juss mint L. (anonym) …. ez az egyetlen közvetlen kolléganő, de rémes a légkör, a sok kritikus, ítélkező megjegyzés … és ha kiakadok és xyz-t pl egy olvasót megvédek, mert a háta mögött mikor elmegy, nekem pofázik róla: ez is milyen jó szakmája volt, családja volt, aztán ez is megzakkant most ez is művészkedik … ez se százas már pszichésen. (a művészkedés miatt védtem és kialakult egy fasza konfliktus hogy miből hogy lehet megélni vagy nem lehet de már szinte kiabáltam én is, aztán inkább elkussoltam) de így már …. kolléganőm könnyen pofázik az emberekre sokszor .. és nagyon irritál
annyit tud, ha megyek, hogy orvoshoz megyek slussz …
de az üzemorvos más szitu, szerintetek? mondjam? ne mondjam? megtartaná? vagy kötelessége jelenteni a főnökömnek? mert akkor nincs visszaút és benn mindenki rólam fog pofázni (a megyei könyvtárban kiterjedtebben is vannak kollégák, ott többen) vagy más közelítés: az üzemorvosnak kötelességem vajon ilyesmi gondról is beszélni?
Ez komoly, hogy van akit üzemorvos tilt el emiatt a munkától?
Röviden?: kötelességed lenne róla beszámolni, de ne tedd! Van orvosi titoktartási kötelezettsége, de a hr-esnek meg van joga betekinteni az orvosi papírokba…
azt se tudom, van e itt HR …. ez egy könyvtár, külön HR itt szerintem nincs … a munkavállalást, az interjú stb, az igazgatónő csinálja illetve közelebbről a helyettes tud mindenről, illetve az orvosi papírokat a munkaügyis csajnak kell leadni ( de ő szerintem nem az a tipikus HR, de ha bárki, ő felfedezhetné, az üzemorvosi papír nála landol, hogy tőle megy e tovább nem tudom, elég necces ) … gyanús volt ez már mikor először mentem, szólnom kéne és csak egyszer az elején kérdezték szedek e bármi gyógyszert, egész laza maradtam … nem. utána volt egy apró lelkiismeretfurdalásom egy ideig, de aztán elengedtem … azóta meg nem kérdezi … remélem most se fogja.
munkában meg, sokszor ott veszem be a gyógyszert (hogy ne éhgyomorra, nem itthon eszek, reggel mindig rohanás) , próbálom észrevehetetlen, nem mintha kolléganőmet bármi is érdekelné belőlem … vagy ha úgy érzem, van nálam frontin … óvatosan kell ezt kezelni, de kell hogy legyen nálam.
viszont egyszer megtörtént, hogy a gyógyszer, annyira izgultam, ahogy kibontottam elgurult, naná be a fénymásoló alá … kolléganő ott estig, nem maradtam egyedül, sose volt időm utána nézni, ott alatta … sokáig izgultam és para volt miatta de már elengedtem, remélem a takarítócsaj a fénymásolót is eltolja és takarít mögötte (amit alapvetően kétlek) de akkor kitakaríthatta onnan a bogyót.
milyen izgalmas az élet!
🙂 ne görcsölj rá! Ne mondd, és kész. A többi – részükről – csak feltételezés.
Röviden?: kötelességed lenne róla beszámolni, de ne tedd! Van orvosi titoktartási kötelezettsége, de a hr-esnek meg van joga betekinteni az orvosi papírokba…
Nálunk a munkaügyes nem látott bele. Az üzemorvorvostól csak alkalmas vagy nem alkalmas -ról jött ki a papír. Itt az üzemorvos volt a necces mert csak „enyhébb” betegséggel, azzal is Csak TÜNETMENTES állapotban engedte a munkavégzést. Enyhe szorongással, nyomott hangulattal (minimális tünettel) 3 havonta visszarendelte a beteget. Ha tudta volna, hogy rendszeresen hallucinálok, eltilt. Kevert szorongásos depresszióról vittem papírt, tünetmentes voktam a papír szerint. Így dolgozhattam.
Beszéltem egy másik üzemorvossal. Azt mondta, hogy az üzemorvosok fele automatikusan küld másodfokra MINDEN munkakörben skizo v skizoaffektív diaggal, hiába igazol tünetmentességet az áter . Mire megvan a másodfok döntése, felvesznek mást, hisz addig a munkát sem kezdheti el végezni. Pszichésen terhelőt NEM engedik. (eddig minden admin munkámat pszichésen terhelőnek kategorizálták be, akkor is ha gyakorlatolag nem az volt).
Nekem már több orvos is mondta, hogy hallgassam el a betegséget/gyógyszert, ha admin munkám van. Senkinek nem ártok, a munka sem árt nekem.
Nekem „csak” a rokkantbizottság írta le előszörre, hogy „eredeti szakmájában nem alkalmas”. Azért előfordult azóta, hogy dolgoztam, persze „trükközve”. Semmi alkalmatlanság – szakmailag – nem volt.
A munkámmal nekem sem volt gondjuk, másokkal is jól kijötten.
Táppénzt nem szerették, de volt hogy ők küldtek haza (influenzával ne fertőzzek mást) és évi 1-2 x 1, max 2 hetet pszichés betegséggel (kimerültseg) is ki voltam írva. De olyan is volt, h sérüléssel (pl kartörés) sebész akart táppénzre küldeni, nem egyeztem bele. A táppénzre (pszichéssel) sem az admin munka miatt kellett mennem (az otthoni gondok miatt vagy azért mert heti 40 +20-25 óra nekem SOK)
Most is betegszabira küldött áter, de nem mentem bele. Kimerültség + hátam, lábam, térdem is annyira fáj, hogy emiatt is indokolt lenne. Ráadásul sokat fogytam és az sem jó, hogy vegyszerrel dolgozok. Ez elvileg nem stresszes munka, gyakorlatilag a nappalos NEKEM az.
Az a baj, hogy admin helyett nem igazán tudok mást, fizikait a hátam/lábam nem bírja, kínlódok a fájdalommal, fogyással és vegyszert sem lenne szabad használnom. JOGOSAN tilthat el, ráadásul gyakorlatilag sem bírom, leépít.
(Admin mellett pszichésen javultam, fizikailag nem lettem se jobban, se rosszabbul)
Betegszabi, az nemigen. Törött vállal, 39 fokos lázzal, lüktető fogfájással – meló. Aztán 1x kh. (persze idegosztály), hát ki is akartak rúgni, de aztán mégsem. (OFF. Olvasd el a sztorimat a másik „futó” blogomban! 😉 )
Ja, a délelőttös melót én sem bírom…
A korai kezdéssel nincs bajom (itt a nappalos más miatt stresszes, más a feladat, mint este)
Az éjszakait nem bírom és azt sem ha váltják az éjszakait és a nappalt.
A váltóműszakot nincs ember, aki bírja… Tudományosan bizonyított. Nekünk is kellett a nyomiban, de mivel én a de.-t nem bírtam, az ottani főnököm (Isten nyugosztalja) meg az éjszakát, nagy viták árán a nyikhaj nagyfőnökkel, de elcseréltük egymással. Ugyanolyan, mint nappal, csak nem 15 óra körül jön a mélypont, hanem hajnal 3-kor.
volt ilyen, itt, az itteni, amióta itt vagyok, egy illető, talán privát üzenetben ahogy beszéltünk, kérdezte, hogy ez hogy van: nem bírod az embereket és emberekkel foglalkozol? Amíg tanítottam az megint más, most könyvtár …oda is rengetegen jönnek … most hogy vége a szabinak roham lesz, úgyhogy rákészülök Frontinnal … igen, amit közvetlen kolléganőm se tud. öhm, valójában bárhova megyünk, emberek mindenhol vannak … olvasók meg vegyesen, nem csak gyerekek, hanem középidősek, idősek, ugyanúgy türelemigényes mint a tanítás …tanítani se tudtam volna ha a türelem nem lenne adottságom, ez kell hozzá …
de volt helyzet, igaz eddig 1. amikor épp volt benn egy adott illető, akihez anno közelebb kerültem, aztán szorongtam … vele anno, ahol kezdtem másik könyvtárban, ő tanított be stb …. utána lettünk jóban de ahogy közeéebb engedtem, pillanatok alatt fél évre rá szorongóvá váltam … mindegy, nem ragozom, és ott tett vett vagy egy órán át, olvasóként már, bazi frusztrált voltam, szorongtam, a közelében ez van, magamba fojtottam, kerültem a tekintetét …. aztán miután kiment, sikerült egy olvasón … kitölteni…hát kolléganő szerint bunkó voltam – ami rám nem jellemző – el se kezdtem magyarázni miért, mert úgyse ért meg – beszólt: ugye tudod hogy gázosan viselkedtél? Itt így, többet nem fogsz viselkedni. Kb úgy lebaszott, utána azon aggódtam kirugat, az élet mellette egy folyamatos megfelelési kényszeres hullám, tudva hogy az előttem levő csajjal is nagy bajok voltak, őt már azelőtt ki akarták rugni, hogy felmondott … addig kavarodtam, amikor már kinn nem bírtam lefojtani a könnyeim, hátra mentem a wc-be ….. szart se érdekelt mi van velem, ő csak kinn dumálgatott valami ismerősével ….
na mindegy, szóval szorongással meg ilyen szoc. fóbiával, itt valaki már nem tudom ki rám kérdezett: emberekkel foglalkozol? így?
Félig-meddig igaza is van … és igen, itt nekem kell normálisnak lenni az emberekkel, ha az hülye, te akkor is normális vagy vele … ha szorongsz ha feszült vagy se borulhat semmi, mert az olvasó meg nem tudja mi a szentszar van és pedig tudjuk hogy semmi köze a boruláshoz …. vagy mikor idős papák konkrétan az arcodba másznak miközben beszélnek hozzád … fú, de sok utálatos helyzet van
hát, szóval, ez nem egyszerű.