Nem figyelsz rám, ne is figyelj, elvagyok én egyedül,
szívem-lelkem hulláma egy-egy versre penderül,
néha meg csak a fantázia, a pokolban is lenne hely,
ott talán már élne pár lélek ki az enyémre felfigyel,
ott lennénk mi, oly sokan, kiket e világban mellőztek,
kik körül e földi létben sötét érzések kergetőztek,
nem merek már, ne is várd, nem írok már senkinek,
versbe írom érzéseim, lelkem az ördög eszi meg,
felfalja s én magányosan átadom belsőm neki,
te csak éld a kis rothadt életed, mi vagyok én, egy senki,
nem érdemel emberi szót, nem érdemel figyelmet,
a pokolban majd végül, talán ott, más lelkek majd figyelnek,
vörös láng csap fel lelkemben, a szeretet már messze jár,
a belső tájak szárazak már, s a lélek már oly sivár,
könnyed hull csak , áztatod szét majd ülsz mozdulatlan, üresen a napon,
kiszárítja a lelked, felgyullad s már ott vagy a túloldalon,
az üvegkocka szétpattogott, szilánkjai szerteszét vágtak,
mindenhol vér csöpög így esel neki az ágynak,
és mégis kit érdekel mindez? Mind örömmel felszabadultan megy neki a nyárnak,
innentől pedig más nem számít, akár nekimehetsz a halálnak,
a sejtek, az érzések néha odafigyelést kívánnak,
az üvegkockát áttörve, a benti hideg vacogásból, a forró vérben hálnak,
és akkor már hiába vennél észre, talán elkéstél, mindennek vége,
keress a pokolban ha átlépünk a következő évbe.
Szerző:
