– Hallod, nem hiszed el. Csak kicsit akartam tovább aludni, erre délután keltem fel. 17 órát aludtam egy huzamban.
– Hát… erre most mit mondjak. Én szóltam előre, hogy ne csináld!
– Figyelj… a tegnapi nap után… én nem hiszem, hogy ma autóba fogok tudni ülni és vezetni…
– És akkor mégis hogy jussunk át? Akarsz te egyáltalán jönni?
– Igen, akarok… nem hívod fel K.-t, hogy vigyen át minket?
– Ha nem akarsz jönni, akkor azt mondd! És különben is, miért nem te hívod fel?
– Muszály mennem, te is tudod…
– Jó… tudod mit? Felhívom K.-t. Add ide a telefont. … Mit mondjak neki, hányan megyünk?
– Ketten… (bár legszívesebben nem mennék ma már sehova, csak… muszáj)
– Mi van veled?
– Semmi…
– Megint bántottad magad, igaz?
– …
– Mit csináltál magaddal?
– Semmit… (francba te lány, hogy nem tudsz hazudni…)
– MIT CSINÁLTÁL MAGADDAL? … Megmondtam neked, ha te bántod magad, akkor én is fogom magam…. Mutasd a karod!… MUTASD A KAROD! Te jó ég! Te normális vagy?
– (Micsoda fenyegetés már ez! Úgysem tudná bántani magát, csak a szája nagy…) Az nem is érdekel, hogy miért csináltam?
– Mivel csináltad ezt?
– Az nem is érdekel, hogy mit éreztem akkor, amikor ezt csináltam?
– Megígérted… Megígérted, hogy többé nem bántod magad!
– Nyugi már, ez nem is olyan vészes. Holnapra már nyoma sem marad. (Tényleg… tényleg nem érdekli ez az egész. Nem érdekli,hogy mit érzek…)
– …
– Tudod mit szeretnék?
– Tudom, tudom… te csak nyugalomra vágysz.
– Arra is, de most nem arra gondoltam. Azt szeretném, ha valaki végighallgatna és megértene.
– Hát ne is haragudj, de azért mert beteg vagy, az nem kifogás arra, hogy ezt csináld.
– Az utóbbi 3 napban 2X volt megint rohamom. Tudod az a régifajta, ami már hetek óta nem volt. A hányásos, ordibálós, hajtépős, levegő után kapkodós roham.
– Igen? És az a megoldás, hogy ilyeneket csinálsz vagy azt, amit tegnap este.
– Ha alszom, legalább nem kattog az agyam mindenfélén.
– Jó, tudod mit, inkább hagyjuk ezt a beszélgetést.
– Hányingerem van.
– Menj ki, igyál egy kis vizet.
– Nem, jól leszek. Mindjárt.
– Te tudod…
…
– Inkább mégiscsak kimegyek. Iszom egy kis vizet.
– Mi van a kezedben?
– Semmi
– Az hányadik nyugtató ma már?
– (Nem mindegy az neked...) Engedj ki!
– Ne vegyél be többet!
– …
– Jó, tudod mit… azt csinálsz, amit akarsz.
– Hogy vagy?
– Hát… nem jól.
– Igen, azt látom…
– …
– Figyelj, küzdeni kell! Ne húzd már le a húgocskádat, ő egy olyan erős csajszi.
– (EZ MOST KOMOLY????) Figyelj… most mennem kell. Még beszélnem kell… K.-val.
– Jól van. Vigyázz magadra.
– Akartok még ma velem beszélni?
– Figyelj… nem hiszem.
– Pedig már rákészültem…
– Igen? És ez mit jelent?
– Hát… mondjuk úgy, hogy a napi adagnál, már most több nyugtatót vettem be, pedig még csak délelőtt van.
– Értem, akkor azért vagy ennyire belassulva.
– Igen…
– Figyelj, szerintem meglátogatunk majd valamelyik nap a jövőhéten. Ha az úgy jó neked.
– Hát… rendben. (Szuper… akkor takaríthatom ki az egész házat, plusz nem ért véget a hétvégével semmi… folytatódik az érzelmi hullámvasút tovább)
– Mikor mész a pszichiáterhez?
– Májusban.
– Jó, akkor felhívod és kérsz előbbi időpontot. Ez a gyógyszer nem jó neked.
– Nem a gyógyszerrel van a baj. Ez teljesen jó nekem. Az a baj, hogy többet vettem be a kelleténél.
– És elárulnád, hogy ezt mégis miért csináltad?
– … Tudod mit éreztem tegnap este?
– Mit?
– Hogy bár ne kelnék fel holnap. De mégis felkeltem és folytatódik ez az egész.
– Te függő vagy!
– Hát nem érted? Másképp nem tudok életben maradni. De persze, vágd a fejemhez, hogy egy drogos állat vagyok.
– Én nem ezt mondtam. Hanem azt, hogy függsz ettől a gyógyszertől. Ezért kell másik.
– Nem kell másik! Fogalmad sincs, mi lett volna, ha nem veszem be ezt a mennyiséget. Lehet, hogy remegve, a falat kaparva bőgtem volna tegnap este, vagy ma reggel. Az jobb lett volna?
– Túl fogod adagolni magad és meg fogsz halni.
– Meg sem próbálod megérteni, mi zajlik le bennem.
– És te? Te megpróbálod megérteni, hogy bennem mi zajlik le ezt látva? Szarsz te az én érzéseimre.
– Nem! Nem fogom hagyni, hogy úgy hozd ki, hogy megint én legyek a hibás, mikor én vagyok olyan állapotban, amilyenben.
– Persze, akkor hibáztass csak engem. Mintha egy érzéketlen alak lennék. Pedig engem érdekel mi van veled.
– Akkor miért csinálod ezt velem? Azt hiszed, ez a beszélgetés nekem jó?
– Tudod mit, akkor inkább ne beszélgessünk.
– Úgy csinálsz, mintha törődnél velem, de minden egyes szavad támadás.
– Most azt mondod, hogy csak megjátszom magam mások előtt, mintha törődnék veled, de közben nem érdekel?
– Tudod mit, tényleg jobb, ha nem folytatjuk ezt a beszélgetést. Többet nem mondok el neked semmit.
– Persze, tartsd csak magadban a dolgokat, attól biztosan jobban leszel.
– Hát ettől nem is. De majd beszélek a pszichológussal. Ő legalább valamennyire megérti. Vagy csak úgy csinál, mint aki érti, aztán pár alkalom még és majd azt mondom „Na ennek is kár volt beszélni.” De mindegy is. Neked majd csak annyit mondok, hogy nem vagyok most jól, fogadd el. A részletekbe nem megyek bele.
– Jössz délután?
– Még nem tudom…
– Megint kezded. És akkor mégis, hogy jussak át?
– Nem vagyok olyan állapotban, hogy vezessek.
– Nem fogom más terheit a hátamon cipelni.
– Hát én sem. Old meg magad. (Faszkivan, hogy csak arra vagyok jó, hogy ide-oda furikázzam kocsival…)
– El is megyek vonattal.
…
– Figyelj, ha gondolod, átviszlek, hazajövök, majd érted megyek. De nincs kedvem veletek menni.
– Nem kell, megoldom vonattal.
– Jól van… de úgy nézd, hogy hétvégi menetrend van.
– Oké
– Kiviszlek az állomásra. Szólj, ha indulni kell. Hazafelé meg hívjál, hogy mikor jössz, érted megyek.
– Megpróbálom hazafelé is megoldani vonattal.
– Jó, de ha nincs vonat, ne várjál, hívj fel. Ki fogod tudni menni érted. Nem iszom alkoholt, nyugi.
– Rendben.
– (Miközben a nagykaput nyitottam, gyönyörűen sütött a nap… de jó is lett volna inkább mégis velük menni. De ezek után… nem…)
Szerző:
