Összekuszált fellegek

Mindenek előtt állva, s mindent magam mögött hagyva téblábolok az érzelmeim s a valóság küszöbén. Befoadóképességem véges, s még rengeteg olyan dolog van, amit nem tettem meg. Hozzá sem értem, holott már rég el kellett volna, hogy fogadjam. Ehelyett társadalmi szennyként élem elmúlt napjaim, s régi félelmeim ismét alakot öltenek. Démonjaim visszatértek, tehetetlenségem újabb formát öltött. Magányom más, mint eddig. Nem Téged hiányollak, mert erre jogom sem lehet. Inkább azt az erőt, ami bennem rejlik. Az időt, amit magammal tölthetnék, hogy átlássam, most mivé váltam, fogok válni, vagy válhatok. Ehelyett úgy hittem, ha megragadom az adandó alkalmat, majd minden rendbe jön. De tévedtem. Félek. Reszketek, s tudatom elönti a hatalmas felhő, mely mindent beborít. Tanácstalanságot szült egy hirtelen hozott döntés. Az, hogy elzárkóztam, hogy nem hagytam magamnak időt, hogy úgy érzem, már a gyógyszer sem elég magas dózisú, mert ismét rossz helyen járok. Érzem, mégsem teszek semmit ellene. Beszélnem kéne róla, de szégyellem magam. Nemcsak Nővérem előtt, de segítőm előtt is. Bélyegek ragadnak rám. Túl erősen ahhoz, hogy le tudjam tépni őket, mert nincs is mivel. Inkább felgyújtanám, hogy had égjek vele én is együtt. Nem tudom mitévő legyek, mert akkor az oly erős volt. Most viszont csak kétségek maradtak utána.

Jó lenne elmenekülni. Elrohanni oda, ahonnan nem térhetek vissza. Hátat fordítani mindannak, ami valaha volt. Amnéziát kapni az élettől. A baj csak az, hogy nem tudom, újra akarom-e kezdeni..