Nem is tudom, hova tegyem magam. A korom szerint, persze, tudom. De ahogy kívülről látnak, meg ahogy ezt a látásmódot a hasonló korúak értékelik.
Olvastam olyat, hogy van, aki szereti, ha néninek szólítják. Írtam, hogy az hülye. Nekem már a tetszik is a halálom: mit tetszik kérni?
Azt szeretem, ha simán tegeznek. (Manapság amúgy is ez a menő.) Volt már nemegyszer, hogy tegeztek, úgy megjelenés alapján, aztán a lógó pofámat látva elnézést kértek!, én meg mondtam, hogy maradjunk a tegeződésnél. Megköszönték, fiatal nő is… Volt, hogy tegeztem fiatalokat, ők meg nem, én szóltam, hogy hát természetesen tegezzenek vissza. (Nem gyerekek voltak.) Mondták, hogy van, aki megsértődik… Hát szerintem az bunkó, aki egy felnőtt embert tegez, és nem azért, mert azt várja, hogy visszategezzék. Egyébként is a „tisztelet” nem ezen múlik, és önmagában a koron nincs mit tisztelni. Mostanában sorozatban tegeznek, ilyenkor lesz büszke az ember, aztán jön a pofán csapás egy „néni”-vel, mint anno a Telekomban egy negyvenes nőtől!
Akkor már inkább egy semleges megszólítás,: ön, maga, asszonyom (a hölgyem-et utálom, mert nem mindenki hölgy, én sem).
A multiközértben meg 2x is megkérdezték a zárlat alatt (nemcsak tőlem, nálam fiatalosabb arcú nőtől is), hogy 65 alatt vagyok-e? Mondtam: igen, csak rosszul tartom magam… A piacon meg simán, kérdés nélkül beengedtek a 65 év felettiek idejében…
Akkor most mi van? Helló, vagy „kezi’csókolom”? Én lelkileg helló lennék… Tán még alkatra sem néni. Jó, a pofám alapján vénqrva…
Mit lehet ezzel kezdeni???
*
Amikor beléptem a 30.-ba, rémes volt. Ezt már írtam, hogy 35-36 évesen nagyon öregnek éreztem magam (volt rá (külső) okom). Aztán a 40.-be lépés, egyúttal a válással, depi. Az 50.-be nem is érdekelt (sőt, bizonyos szempontból tetszett), de akkor is nagyon depis voltam… 6 nap múlva belépek a 60.-ba, az maga a vénség. Nem bírom elviselni, és nem önmagában az öregedés a baj, hanem maga a kor. És miért kell ezt megélni???
Szerző:
„Akkor most mi van? Helló, vagy „kezi’csókolom”? Én lelkileg helló lennék… Tán még alkatra sem néni. Jó, a pofám alapján vénqrva…
Mit lehet ezzel kezdeni???”
Szerintem ezen kár agyalni, aki egyáltalán köszön, az vagy tegeződik, vagy magázódik és nincs igazán köze ennek ahhoz, hogy hány évesnek hisz / gondol. Nekem is nagyon sokszor van, hogy tegeznek, én magázok, vagy fordítva. Azt azonban GYŰLÖLÖM, mikor kicsi gyerekeket erőszakolak rá arra, hogy köszönjenek. Vekerdy is megmondta, hogy az legkorábban 8 (?) éves kor körül reális… De szólni meg nem szólhatok a szülőnek, hogy „hagyd a francba, ráér még”.
Azért a jó napot meg a tsókolom nem ua.
Jaj, a legédesebb olyan 3 év körüli kisfiú volt, aki spontán jó napot-ozott mindenkinek 🙂
Én is öregnek kezdem magam érezni, pedig csak 33 vagyok. Korábban csak úgy éreztem a betegségeim miatt, hogy csak használt vagyok..később már nem használtnak, hanem betegnek éreztem magam…utána már selejtnek éreztem magam, olyan dolognak, ami nem sok mindenre jó már..most meg öreg selejtnek érzem magam, mert eddig nem tudtam normálisan élni, nincs családom, és ezen már nem tudok javítani, pedig korábban még szerettem volna 2-3 gyereket is, meg normális párkapcsolatot, de aztán semmi nem lett belőle, és egyre lentebb csúszok..már lassan a gyerekeket is utálom, a boldog embereket meg méginkább, ha rájuk nézek, a szorongás, meg az útálat sajátos keveréke jön rám, és nehezen múlik..úgy érzem, hogy eljárt felettem az idő, és nem tudok rajta már változtatni…
Jaj, akkor te ’86-os vagy, mint a lányom???
Ja, én 36 évesen éreztem magam rohadt öregnek. Most elnézem a 36 éveseket, szinte „gyerekek”. Gyönyörűek, fiatalok, és igenis : van még jövőjük!
Pontosan ’87 február. Azon felül, hogy öregnek érzem magam, még betegnek, meg fölöslegesnek is. Az a baj, hogy másoknak a korosztályomból már normális élete van, házasok, van néhány gyerekük, van életük, nekem meg nincs. Félek kimenni az utcára, meg már ott tartok, hogy nem szeretem az embereket, eddig csak féltem, most meg már utálok mindenkit, akin azt látom, hogy jól érzi magát, egy másik emberrel, vagy egy gyerekkel sétál, stb…csak a megszokott emberekkel a megszokott környezetben érzem biztonságban magam, magyarul a munkahelyen, máshol meg egyedül vagyok általában, de amúgy már a barátaimhoz se megyek el, főleg azért, mert ahhoz az utcára ki kéne menni, de amúgy meg mindenki családos, és néha ott is rámjött ez az utálat, hogy nekik ilyen jó, én meg egyedül vagyok…ilyenek vannak, ráadásul mikor előkerül a téma, hogy má 28 voltam, mikor házasodtunk, és hogy milyen fasza volt minden, és most is milyen jó, stb…én meg akkor lesek, hogy aha, jóvan, és utána valami kifogással otthagyom őket…
Akkor 2 hónappal vagy fiatalabb a lányomnál; megnyugtatlak, sem házasság, sem gyerek, pedig eredetileg szeretett volna. Mostanra maradt a szakmai karrier… meg a sport De barátai vannak, bővibe’. Ennek ellenére a home office-t nagyon unja, olyan fásult tőle, pedig ő nem szokott az lenni.
Mindenesetre hidd el, van kiút, lesz ez még jobb!
Igen, tudom, vannak mások, vannak akiknek sokkal nehezebb, vannak akiknek sokkal könnyebb…de ők ők, én meg én vagyok…egyénileg mindenki másképp viseli a problémákat, nekem a pszichiáterem mondta, hogy ami volt a műtétem után, annak a felétől már sokan a gázcsövön, vagy egy faágon lógtak, én meg egy közepes depresszióval megúsztam…van aki meg a félresikerült érettségi vizsga után vágta az ereit…erre mondom, hogy mindenki másképp reagál a dolgokra, én sajnos már túl vagyok a hasonlítgatás után jobban érzem magam, mer másnak szrabb-hozzáálláson, rajtam ez már nem segít. Korábban segített, mikor feliratkoztam ide a fórumra, de azóta romlottak a dolgok…
Egyébként nekem is csak ez van, a munkahelyem, csak ott élem ki magam, csak ott vagyok biztonságban, nem az utcán, az emberek között…már csak a rohadt gépeim boldogítanak, meg a munkák, amiket kapok, a barátaimmal már max nagy ritkán, meg telefonon beszélek..egy hete már csak az izgatott, reggel, meg este, hogy a hajlítógépem vajon működni fog-e szervizelés után, ma raktam össze, és jó volt…hurrá, csak az a bajom, meg a beteges, hogy már a fszom se állt fel, már a nők se érdekelnek, csak a rohadt munka, meg a szakmai sikereim…ez nagyon nem normális…
Hasonlítgatni tényleg nem érdemes, nagyon egyéni a „tűrőképesség”. Arra kéne gondolj, hogy azon már túl vagy… és, ugye, van jövő, még tényleg fiatal vagy.
Gondolni két dologra tudok, vagy arra, hogy csak értelmetlen, haszontalan jövőm van, vagy arra, hogy nincs, és inkább jobb lenne nem élni tovább..néhányan mondják, hogy fontos vagyok, de az a baj, hogy néha ez sem elég, nem tudom, mit kéne tennem, hogy jobb legyen. Úgy érzem, hogy csak egy rohadt ló vagyok, amit lehet hajtani, hogy húzzon valami kocsit vagy ekét, de más irányba már nem látok, elhasználódok, és mehetek a szeméttelepre, vagy valami dögkútba..ha a munkán túl nem tudom magam kiélni, mit csinálhatnék? Mondom, már nem érdekel semmi…pedig ez nem jó, de nem tudom, mit csináljak ellene.
Be kellene vállalni azt a qrva gyógyszert… Attól nem leszel „betegebb”, ha szeded.
Azt azonban GYŰLÖLÖM, mikor kicsi gyerekeket erőszakolak rá arra, hogy köszönjenek. Vekerdy is megmondta, hogy az legkorábban 8 (?) éves kor körül reális… De szólni meg nem szólhatok a szülőnek, hogy „hagyd a francba, ráér még”.
Jó, tudom..14-én megyek időpontra a pszichiáterhez, aztán kitalálunk valamit, még nemtom mit akar felírni…de remélem nem lesz rosszabb, vagy nem fog mégjobban behülyíteni…