Most már azért elég huzamos ideje járok terápiába – bár persze kinek mi a huzamos – és időnként tökre úgy érzem magam mint egy normális nő. Ami tök jó érzés. És akkor készül rólam néhány olyan fénykép ahol baromira nem tetszem magamnak, csak és kizárólag a hibáimat tudom felfedezni a képeken, és rosszul vagyok saját magamtól. Érdekes, de nagyobb az esélye egy jó fotónak akkor, ha olyan ember fotóz, akit ismerek és nem feszengek előtte (mert egyébként én vagyok a megtestesült Chandler Bing, ha ismerős valakinek a Jóbarátok vonatozó része). Vagy másfél éve nem készült rólam egy fotó se, ugyanis utálom ha fotóznak, most meg pár nap eltéréssel készült vagy tíz. Azzal az eggyel vagyok úgy-ahogy elégedett, amit a barátnőm csinált rólam. A többin rettenetes vagyok. Ronda, kövér és öreg. Egyszerűen darabjaimra esem az ilyen dolgoktól, és persze betámad az önutálat ezerrel. Nehéz efölött győzni, saját magam ellen ugyanis nincsenek érveim. Így nézek ki, pont. És ezt szinte megbocsáthatatlannak érzem.
Szerző:
🙁 Ismerem az érzést. De én inkább nevetek magamon, amiért még mindig ilyen hiú vagyok. Nagyon valószínűnek tartom, hogy te is sokkal jobban nézel ki,mint gondolnád, csak mindig „tökéletesnek” kellene lenned ahhoz, hogy el tudd fogadni magad.