Sokszor nem vagyunk őszinték önmagunkkal szemben. Esetleg a környezetünknek is mást mutatunk magunkból, mint amik valójában vagyunk. Ha össze is gyűjtenénk a bátorságot, hogy megmutassuk igazi valónkat, vagy nem érdekelné őket, vagy szégyenkeznünk kellene miatta.
Van az az igazság, amit már nem hisznek el neked, mert már annyit hazudtál, hogy tőled nem hiteles.
Sötét üveg van előttem, amitől nem látom a színeket. Nem látom, mennyire zöld a fák lombkoronája. Nem látom, mennyire rikít az ég kékje. Milyen erősen tódul a szemembe a virágok sokszínűsége. Vak vagyok tán? Vagy ismét csak üres és nem boldogít semmi. Egyedül akarok lenni. Teher minden érzelem, mert nem tudom rendesen viszonozni. Érzéketlen vagyok és ez így most kényelmes. Eszemben sincs változatni rajta. Csak az bánt, hogy nem lehetek egyedül. Sosem voltam egyedül, csak társas magányban, az meg nem olyan kellemes. Ha szenvedek, akkor csak magamat gyötörjem vele, másokat ne.
Pedig biztos él még bennem valami fény az alatt a páncél alatt, amit magamra pakoltam idefelé útközben. Ezt a fényt nehéz kiadnom újra magamból. Mindig azt mondjuk, hogy „ha még egyszer visszaélnek vele, nem bírom elviselni”. Végül mindig elviseljük, akárhányszor történik velünk ez. Ha össze is omlunk, felkelünk újra. Én felkelek újra. Csak egy másik páncéllal, ami hátha jobban véd, mint azt az előző tette.
Nem vagyok másokhoz való. Nem értem, mit szeretnek bennem. Kérdeztem tőlük, a válasz az volt, hogy „azért, amilyen vagy”. Nem tudtak kiemelni részeket belőlem. Tényleg Engem szeretnek. Érzem ezt az ölelésükben, a tekintetükben, a csókjukban. A szívverésükben, amikor ölelés közben megérintem őket.
De jelen vagytok az életemben és köszönöm.
Nélkületek csak még üresebb lennék.
Szerző:
Én – bocs ismét az anyám jut eszembe – de ide is ő kapcsolódik. Én mellette tanultam meg felnőni a színészethez. Az anyám mellett nem létezett gond. Ha gáz volt köztünk, ő ajtók mögött tartotta és nekem is ott kellett tartanom, mégis sokszor zaklatottan és sírva menekültem otthonról. Idővel később mikor a bejárati ajtónál cirkuszoltam…jajj kihallatszik!!! jaa, és??? kit érdekel? ugyanezt játsza nagyanyám, jajj kihallatszik meg tedd ám el a bort zacskóba ha hozod (nem egyszer bejátszottam, csak kíváncsi voltam mit reagál, hogy kézben fogom elhozni) szóval…..undorító ez a világ…vagyis, én ma úgy érzem ebbe betegedtem bele, a színészkedésbe és máig és mindig folytatni kell. Sok szakember kérdezte akiknél forogtam, hogy az anyámat kezelték e …. nem, őt sose, ő gyáva, ő szégyell, engem is és kínosak neki a problémáink is, ő soha nem kérne segítséget, szégyelli hogy gáz van….de a színpadon óriásit játszik. és ma már felismerem a játékát. hiába rettenetesen fájt, volt ki mellett tanulnom. szóval……..ma már nem nehéz, vagyis, de, néha úgy érzem nagyon nehéz, de muszáj sajnos.
Hiába éltem sokáig három ember között, sikerült megbújnom. Talán a mentálisan zűrös emberkéket senki nem ismeri igazán.