Nincs semmi szép abban, ahogy létezel. A kezed minden mozdulatodnál bizonytalanul megremeg, hiányzik belőled a báj, a kecsesség. A járásodon látni, hogy fogalmad sincs ki vagy te.
Mintha minden lépésednél félúton meggondolnád magad, a lábujjaid görcsösen behajlítva, botladozol, ritmus és lendület nélkül emelgeted a végtagjaidat. Karjaid az oldalad mellé szorítod. Akárhova mész, a fejed lehajtva. Látod magad, milyen ostobán festesz? Azt mondtad mindez nem számít, amíg veled vannak a gondolataid. De egy ideje, mintha már azok sem lennének. Szívesen megütnélek. Megütnélek, de tudom, még csak rám sem néznél. A földet fikszíroznád, és ez még jobban dühítene. Miért nem mozdulsz, bazdmeg? Legalább a görcs kis karjaidat emelnéd az arcod elé, legalább kicsit tennél úgy,mintha számítana. Te bolond. Akkor inkább megölellek. Te bolond, hol vannak a híres nagy gondolataid, a szavak, a történetek, a képek, a világok? Remeg a vállad, legalább sírsz, az is valami. De ugye tudod, hogyha egyszer elkezded, akkor nem lesz vége? És olyankor csúnya vagy, te buta kis gnóm. Elfelejtetted? Arra is képtelen vagy, hogy egyenesen ülj abban a rohadt székben. Most szeretném, ha beszélnél. Hangsúlyok nélkül, hosszú szünetekkel ejted ki a szavakat. Ebben sincs szépség. Megfigyelted már, hogy szinte nincsenek is ajkaid? Csak egy széles vágás az arcodon, ez a szád. De most csak hallgatlak. Azt mondod nincs folyosó közted és a külvilág közt. Hogy minden, amit magadból odaadnál, az elhervad. Hogy hiába beszélsz, nem léteznek azok a szavak, amikre szükséged van. Nem mersz rámnézni. A térdedet bámulod, aztán a mozdulatlan ujjaidat, az alkarodba harapsz. Aztán elhallgatsz. Mindketten a lélegzetedet figyeljük, és annak ellenére milyen bizonytalan és halk, kiérződik belőle valami. Mikor rámnézel a szemedben erdő van és tenger.
Szerző:
Gyönyörű.