Olyan volt mint a hátramenés

Ez a tizenötödik alkalom, hogy leültem megírni ezt a blogbejegyzést, de a címen tovább nem jutottam. Egyszerűen nem jutok tovább. Csak szar. Érzelmileg negatívban vagyok. Nem tudom hogy. Csak lejjebb mint a nulla.

Honvágyam van. Csak nincs meg a hon amire vágyom…

Abba kéne hagyni. Nem kéne önpusztítani mindig. Nem kéne utálnom magam. Nem kéne negatívnak lennem. Nem kéne mindig a halálra gondolnom. Nem az önpusztításban kéne a megoldást látnom.

TUDOM

Tervezgetnem kéne, a jövőmet. Elrendeznem, hogy később ne legyen baj. Erre meg csak eszem a fájdalomcsillapítót. Kész csoda, hogy nem nyírtam még ki magam véletlenül.

Azt kívánom bárcsak repülhetnék. Magasan az ég felé. Ó, muszáj kipróbálnom…