Harminckettő és fél év depresszió. A többit felsorolni nincs kedvem, mindenesetre az is abszurd, hogy még élek. Huszonkét szál cigit szoktam egy szuszra csinálni, de már a felénél nem bírja a karom. Vajon volt ilyen két-három évvel ezelőtt? Egy újszülöttben több a kakaó. Hogy lehet idáig jutni? Az ember – kínok ide vagy oda – csinálja a dolgát, ha van miért, úgy értem ha megéri, nekem nem éri meg. Én csak úgy itt vagyok, mellesleg. Nem pálya a szerelem, a karrier, de még csak a szex sem, nincs hát miért megfeszülnöm. És ez csak helyenként illetve részben a depresszió. Arról van szó, hogy vannak alternatíváim, amikből jobban jövök ki. Profitmaximalizálás ha úgy vesszük, ki gondolta volna, hogy annyira bejön a kapitalizmus, hogy az egyetlen bölcsességét az életemre is alkalmazom? Aki lát vagy csak felületesen ismer nem hinné, hogy folyton racionális döntéseket hozok. Túl sok mindent megkapok magamtól, akkor fordulnék a világ felé ha képes lenne legalább megközelítőleg ugyanennyit adni, de nem képes. Nagyon sok minden mást adhat persze, de azokat meg ki kérte? Nem túl jók a kilátásaim. Ha élhetnék úgy mint bárki más vajon hozzájuk hasonlóan gondolkodnék? Ha hozzájuk hasonlóan gondolnék, élhetnék úgy mint ők, ez a szakirodalom állásfoglalása, de az csak a mentális tényezőkkel foglalkozik, ráadásul csak az egyén szintjén, ami amatőr hiba. A sejtszintű problémák diszkreditálnak először, tehát baszhatom. Ápolóra inkább van szükségem mint terapeutára. És legyen ez egy túl könnyedén kiböfögött túlzás, a jövő mégis csak kevéssé misztikus. A velem egykorúak kilencvenöt százalékának fingja sincs azokról a helyzetekről amik elé engem állít az élet, mit mondanánk egymásnak? Semmi relevánsat. Nagyon régóta már az álmaimban sem vagyok egészséges. Talán a felelőtlen vetítésről próbál lehozni az idegrendszerem, nem mintha lenne esélye. Akinek se átélhető valósága, se elcsíphető reménye, az jobbat úgy sem tehet. Tökéletesen racionális, még ez is.
Ma délelőttre halaszthatatlan teendő híján sétát terveztem, de az állapotom nem járult hozzá a megvalósításhoz. Nagyobb baj, hogy semmi máshoz sem. Ki tudja meddig ülhetek/fekhetek még itt, mire megjön a számomra kiutalt kevéske öröm. A tavaszt aligha nekem címezték, de talán egyszer az is megérkezik, és boldog leszek vele. Esetleg az őrületig frusztrál majd, bárhogy lehet. Érdekes, hogy fiatalon arányaiban sokkal több embert irigyeltem, most igazán csak néhányat. A többség esetleges boldogságának mibenlétét sem értem. Persze biztos jó buli nagyobb lakásba költözni, de vajon tényleg ettől bizseregnek az idegszálaik? Nekem egy szégyenlős mosoly elég volt tegnap a lépcsőházban. Huszonkettő lehetett nagyjából, na nem a mosoly, az alig néhány másodpercet élt. Ma ennél többet én sem. Talán majd holnap.
Szerző:
Szívemből szóltál…
Érdekes, hogy arról a néhány másodpercről csak ennyit írtál. Pedig lehet, abban volt a lényeg.