Az egyik itteni blog után jutott eszembe, hogy ki hogyan viselkedik mikor megy a dilidokihoz? Akár gyógyszerfeliratás miatt, vagy akár „havi” nagy beszélgetésre.
Nem félsz/féltek hogy összefuttok valami ismerőssel?
Mi lenne ha bent várakozna valaki akiről fogalmad nem lett volna eddig hogy ő is ide jár? Talélkozna a tekintet, esetleg odajönne hozzád hogy mi járatban. Elmondanád, vagy letagadnád hogy csak kísértél valakit, esetleg hogy eltévedtél stb?
Vagy ha nem is ismerősről van szó, nem rossz érzés mikor bemegy az ember ott ül a sok ember, belépsz minden tekintet rád szegeződik? A tudat hogy tudja a sok ember hogy neked is valami „dili” bajod van?
Gondolom az időpont dolog másnál sem működik, hogy kapsz egy előre megbeszélt időpontot és naná hogy fél napot ott kell ülnöd….mire sorra kerülsz.
Másik kedvenc: mikor a nővér kiabálva mondja a neved és mondja jó hangosan hogyan szedd a kiírt gyógyszert 😀 /természetesen akkora csönd van a folyosón hogy ezt még a szomszéd folyosón is hallani lehet/ – jó példa erre a „kotonos” kabaréjelenet.
De hogy ne csak kérdezzek, válaszolok is:
Ha ismerőst látnék inkább visszajönnék másik nap (feltéve ha nem találkozott a tekintetünk) Ha mégis észrevenne akkor azt mondanám hogy keresek valakit vagy csak kíérőben vagyok :D.
Szerző:
Hát nem tudom, abban az esetben, ha az illető is kezelésre jött, nem zavarna, mert hát mért is. Nyilván hasonló okból van ott, mint én, lehet neki is kellemetlen a találka.
Akár még egy barátság kezdete is lehet, mert mondjuk eddig csak ismerted távolról, de így akad egy közös téma, ami nem kicsit tartja szerintem össze az embereket. De persze benne van a pakliban, hogy szemét a másik fél, vagy olyan h*lye, hogy arra nem gondol, olyan miatt néz le mást, amivel ő is küzd … az ilyet csak szánni tudom 😀
Engem nem zavar, ha máshonnan ismert ember lát ott; viszont észrevettem, h volt, akit az zavart, hogy én látom őt ott.
Ami tényleg kínos volt: a leszázalékolási bizottságnál a váróban egy gerincbeteg nő épp vmi őt ért igazságtalanságon panaszkodva mondta, h „képzeljék el, a múltkor csupa dilis volt itt, depressziósok meg ilyenek”. Mit mondjak, „jól jött” a sántítás (akárhonnan ered is, az legalább nem volt rám írva).
A múltkor egy jó haverom rp.-jeiért kellett elmennem az ő ideggondozójukba – hááát, megfordult a fejemben, h esetleg nekem nem adják oda, mert látszik, h „szinténzenész”. Simán kiadták a recepteket…