Kiszédültem az abszolút semmibe. Napok óta próbálok kapcsolódni valamihez, bármihez… szavakhoz, zenéhez, magamhoz, másokhoz, átlátszón kacsintó pornósztárokhoz, Bayer Zsolthoz és Spongyabobhoz, a prolidivatot követő melegítőmön gyűrődő élénk sárgához, az ablakon besomfordáló álmos narancssárgához, a szőnyeg flúgosan szétkanyargó mintázatához vagy legalább akkor a kanapéhoz, a legminimálisabb siker nélkül. Ülök, valamint fekszem, valahogy úgy mint nagyobb adag szar a pázsiton. Ma kézmosás közben egy pillanatra megriadtam, hogy a víz ledarálta a fél tenyeremet, és odalett pár ujjam. Jó hír, hogy a közönséges csapvíz ilyet nem csinál, az ujjaim mind meglettek, hiánytalanul, nem esett bántódásuk. Nem képzelődöm, csak trógerkodik a látásom, és be-beköszön a ködös fejembe az irracionális és errefelé szabályozatlanul repkedő rettegés. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ennyire mélyen, de másra sem, egyébként. És csak úgy mellékesen nyugtalan is vagyok, mint a kád hideg vízbe alattomosan belepöckölt kölyökcirmos. Itt vagyok és semmi közöm semmihez. Ott van az a sok minden, és semmi köze hozzám. Szóval itt „vagyunk”, és a figyelmetlenül elpotyogtatott létigék sem javítanak a helyzetünkön. Az elmúlt néhány nap a „nincsek” történelme. Emlékszem, hétfő volt és nem sütött a nap. Otto von Nincsenberg, Nihilisztán korábbi trónbitorlójának, bizonyos Szomorkás Alfrédnak első (szörny)szülöttje különösebb felhajtás és pláne bejelentés nélkül jött a világra, valamikor a déli órákban. Aztán az ezt követő napokban a páváskodó rebellió és tüntetéshullám ellenére a dinasztia kövéredett. Napjainkra az egyszerű ám egyre kevésbé nagyszerű halandókat a szoba sarkában található rögtönzött szegregátumba szorították vissza, ahol egy ócska heverő áll lelakott paplanból grundolt balfasz hegycsúcsaival. Micsoda lehangoló környék! Tegnapi hír, hogy egy büdös bunkó telepi csótányt láttak erre kódorogni, ám megpillantván a helyi állapotokat, ő is menten eltakarodott a jó kurva anyjába! A kedves mutert egyébként innen is üdvözöljük! A szegregátumból remek kilátás nyílik a túloldalon felállított olcsó kivetítőre, melyen ez idő tájt egy Lendvai Ildikó névre keresztelt öregedő orgonabokor kalimpál, és agitál, meg van győződve róla ugyanis, hogy kell még valamit mondanom. Nem bízom benne igazság szerint, mégis mondok még valamit! Mióta ide száműztek, mind gyakrabban gondolok arra, hogy lényemet mint afféle selejtes holmit, a legközelebbi szemétgyűjtő konténerbe helyezzem. Mocsok és mocsok ha egymásra talál a szarospelenkaszagban, könnycsatorna-ingerlő szappanopera-szériák születnek így. Mint egy mellékesen láthatnánk a köreimből kitagadott, elapátlanodott boldogságot papírsárkányként ficánkolni az égen, ahogy egy melegebb éghajlatú lélektulaj irányába löki magát papírfarkával. Így képzelem, de persze ez csak amolyan lárifári, Ildikó.
Tény viszont, hogy öregszem, és mint gyógyszerszagú kardigánokba gyömöszölt veterán tévelygő, nincs többé erőm vagy kedvem börtönlázadást szítani. Amúgy is temérdek időm elmegy azzal, hogy a könyökömet éppen a megfelelő stílusban sikerüljön a karfára helyeznem. Sokat forgolódom, és egyre gyakoribb, hogy elalszom mire rájönnék melyik karommal ölelném most át azt aki hiányzik. Nehézkes lettem, és érdektelen a nagy és a kis örömökben egyaránt. Elhanyagoltak és elhanyagoltam a világot, miközben szünet nélkül rázkódott a föld, de szülés helyett ennek a patáliának is vetélés lett a vége. Van egy csomag fülpiszkálóm, egy be-berekedő fejhallgatóm, egy trendi gyógyszeres dobozom, számolatlan illúzióm, és óvatos becslések szerint százhetvennégy soha a büdös életben véget nem érő történetem a reménytelenségről. A spájzban található még néhány örökös barát, valamint számolatlan sikítozó tinilány akik eltévedtek Wellhello koncertre menet félúton. Továbbá egyéb bálványemelők és feleslegessé vált rajongók, akik hisznek még Krisztus kitudjahanyadik eljövetelében, de csak akkor ha napszemüveget hord majd az ürge, és hóna alatt ott lesz a Kámaszútra díszdobozos kiadása, közvetlenül a bölcsek köve mellett. Ezen felül van egy súlytalan, működésképtelen lélek valahol a pincében. Valami „érintkezési” hibája lehet tán, vagy csak lemerült az akkumulátor, persze megeshet az is, hogy egyszerűen csak elhasználódott. És a sok felhalmozott felesleges kacat közül kikandikál a sötétjével vakító üresség, a testtelen kápó akinek néhány gyökér tragédia nyitott ajtót nagyvonalúan, valamikor régebben. Arra kellett jutnom, hogy ha mondjuk holnap muszáj lenne mennem, nem akarnék semmit sem magammal vinni, üres kézzel lennék hát kénytelen távozni, pont úgy ahogyan érkeztem. Üres kézzel, üres fejjel, egy üres marhavagonban, ahol marhaságot csinálni immáron csak egyedül nekem van módomban, igaz kedvem többé már ahhoz sincs.
Szerző:
