Ma egész nap ez pergett a fejemben, csak pergett és pergett, a végtelenségig csavart, de senkivel nem oszthatom meg jelenleg: úgy érzem , nincs tovább, nem tudom, képes leszek e tovább csinálni. Az Életet? A pszichológussal való találkozásainkat? Részben ezt, részben azt. Megőrít, hogy képtelen vagyok beszélni az érzéseimről, megőrít ez a belső némaság ami örök és múlhatatlan bennem. Naplózok és fogok oda is írni, még ma, próbálok kitartóan,de fontos az is, hogy kommunikáljam magam. amikor pedig ott ülök a pszichológusnál…nem megy, értitek? Egyszerűen NEM MEGY! Nem bírok beszélni. Elnyom a lebegés, elnyom a világ, benn a munkahelyemen teszem a dolgom, de senki nem tudja mi van velem igazán.
Azt, hogy reggeltől estig élek és azt kívánom, bár ne kelnék fel reggel de jön az új nap és mennem kell, tekerni a malmot mint a kis törpehörcsög. A különbség annyi, hogy a törpehörcsög fáradhatatlan, az ember viszont mérhetetlen elfáradhat belül, lelkileg, se barátok, se emberi hang, se egy ölelés, se semmi örömteli, csak menni….és este jönni … és csak hallgatni a világot, hallgatni a trécselő embereket a buszmegállóban, hallgatni a buszon ahogy emberek telefonálnak, néha üvöltve, hallgatni ahogy az utcán xy órákig telefonál. Mindeközben azt sem tudom mit jelent beszélgetni. A telefonomtól pedig rettenetesen szorongok, az anyám ál- Hogy vagy? színjátékaihoz meg semmi kedvem más meg nem hív, ha írok sms-t vissza se ír senki, persze panaszkodok itt, én se hívok senkit. Mégis mit mondanék? Sose tudtam igazán. Mára pedig egyre kevésbé megy. Aki hív, annak nem veszem fel, olyan meg nem hív, akinek esetleg felvenném.
A kutyások köröttem zizegnek, ülök a fűben, szótlan, egyszer csak az egyik kiscsaj lehuppan mellém: Mi baj? Semmi – vágom rá. Most mit mondanék? Hogy azt se tudom minek vagyok ezen a világon? Hogy csak egyszerűen el akarok aludni és sose fel se kelni? De tudom, hogy eljön a reggel és én ugyanúgy folytatom. Némán és szótlanul anélkül hogy bárki tudná mi van velem.
és eközben vágyok arra a régi késre, ami tudom kevésbé éles, mélyen nem tud, meg amúgy is bárki észreveheti ha annyira …. vágyok rá hogy megbüntessem magam. Gyakran, régen is így volt, ha nem jó az ember, ha maga körül elbassza a kapcsolatait, valahogy bűnhődnie kell. Nem elég az, hogy megvonjuk magunktól a szeretetet? Még aki esetleg, azt is figyelmeztetem: ne szeress, mert ha elkezdek hozzád kötődni bántani foglak. Bár nem is tudok igazán … egyiket se.
Nos, azt hiszem ilyeneket kéne elmondanom a pszichológusnak, ha nem blokkolna le a hangom. Most kicsit elfáradtam belül …. legszívesebben feladnám. Feladnám az egészet, de ő nem fogja ezt hagyni.
Pedig én …. a legjobb lenne ha nem csak fotózgatnék a vasúton, hanem ott a sínek mentén, egy nap már csak a szellemem élne tovább. Vannak fantáziáim, elég ütősek. Arról, hogy már nem itt …. és nem fizikai testben…és már a lélek is valahol felettem lebeg.
Az éjjel hajnalban még bevettem egy második Frontint is, háromszor futottam neki relax hanganyagnak és harmadszorra, második Frontinnal…..küldhetne valaki valami álommanót, aki behomályosítja az agyam és átvisz a túloldalra. Legalább éjjel legyen már meg ez, hogy nem itt vagyok hanem ott. Csak akkor nyúlok a második Frontinhoz, ha már semmi se segít …. vagy olvasom a fantasy-t a mágiákról hajnalig. Ez a másik lehetőség.
Nos, hát, jó éjt!
Szerző:
én se birom már