Lát engem nővérke?
Ezt a szabad verset egy idős asszony írta,
aki hosszú évekig Skóciában, öregek otthonában élt.
A nővérek, ápolók, de még az orvosok is zavartnak tartották.
Halála után találták meg ezeket a sorokat.
„Amikor rám néz, azt gondolja:
Mogorva öregasszony, lassú,
Mindenben bizonytalan, zavart tekintetű,
aki mindent lepecsétel, amikor eszik,
nem felel,
amikor maga elégedetlenkedik,
aki nem veszi észre,hogy
fogytán a kedve, ereje.
Olyan, mintha nem tudná, mit csinál,
minden lépcső magas neki,
és nem látja, hová-merre tart.
Aki akarat nélkül tűri, hogy
mindent más csináljon vele,
etessék, fürdessék és egyebek.
Ilyennek lát?
Nyissa ki szemét, nővérke!
Nézzen rám!
Szeretném elmesélni, ki vagyok én,
aki itt csendben ül,
akkor eszik és iszik, amikor
maga nővérke úgy akarja.
Nézzen rám!
Tízéves kislány vagyok,
akit a szülei úgy szeretnek!
Tizenhat éves csinos lány,
aki arról álmodik, hogy
majd egy férfié lesz…
Húszéves mennyasszony, akinek
szíve meglódul a gondolatra is, hogy
hamarosan hűséget esküszik,
s azt be is tartja.
Huszonöt éves: kisbabája van,
Harmincas: gyerekei cseperednek,
önállósodnak.
Negyvenes, gyerekei felnőttek,
kirepülnek a házból.
Itt a férjem, még mindig örülünk
egymásnak.
Ötvenkét éves koromban?
Jönnek az unokák,
kitöltik napjainkat,
gyerekzsivalytól hangos
a ház, újból vannak
gyermekeink, a szerelemnek
és nekem.
Sötét napok közelítettek,
meghalt a férjem.
Jövőm a magány,
a szomorúság.
Az enyéim a saját
gondjukkal-bajukkal
vívódnak, az emlékeimnek
élek, és szeretet van velem.
Az ember elszürkül, ha
öreg és beteg, kicsit tán
ütődöttnek is látszik.
De hát egy öreg asszony
vagyok, bája tűnt és ereje
fogyott.
Ebben az öreg testben mégis
egy fiatal lány lakik!
Emlékszem örömeimre.
Emlékszem fájdalmaimra.
Szeretem és újra átélem az
életem, mely oly gyorsan
elröpült.
Elfogadom a hideg tényt,
hogy semmivel sem tudok
szembeszállni.
Ha felnyílna szeme, nővérke,
sosem csak egy mogorva
öregasszonynak látna.
Jöjjön közelebb hozzám,
nézzen rám!”
Szerző:
