Egyik nap a suliban elkapott a suliban a pánikroham vagy valami olyasmi… Kb 2 hete. Csak ültem, és egyre homályosabban láttam, elnehezedtek a testrészeim, úgy éreztem, kb mindjárt hányok, és elájulok, ott helyben… 1 éve nem éreztem ezt. Most újra…
Elég hosszú nap volt, ha jól emlékszem 6 óra legalább, ami persze nem hangzik soknak de 2 év kihagyás után (a lelki gondokkal fűszerezve) engem megterhel. Ahogy vége lett az órának, siettem ki, ahogy csak tudtam, mert nem akartam senkivel sem beszélgetni, nem akartam, hogy akárki is lássa rajtam; nagy gond van. Sietősen szedtem a lábaim a földalatti felé, minden lépéssel azt éreztem, hogy összeesek. Bár az út hazafelé csak 20 perc, máskor meg is felelt ennyinek az időmértékegység, most örökkévalóságnak tűnt. Hevesen számoltam visszafelé a megállókat, és mindegyik között mintha 1 óra telt volna el. Több gondolat járta át az agyamat, az egyik:
„Csak el ne ájuljak, könyörgöm!” míg a másik: „Már az se érdekel, ha meghalok, csak legyen már vége ennek az egésznek!”
Hazajöttem, lefeküdtem, egy kicsit jobban lettem. De mostanában, ha suliba megyek, általában előjön. Remek… újabb „vészhelyzet” amit az agyam eltárolt, és valószínűleg hónapokig, évekig fog játszani velem.
Mindenképpen kellett egy pszichiáter. Rosszul fogalmazok, KELL! A körzeti pszichiáter sikertelen ‘segítsége’ után találtam egy másikat, akiről jókat hallottam. Elég későre kaptam időpontot, addig is valami megoldás kell. Mindenképp… Az a félelmem van, hogy csak ugyanolyan mint a többi… Szomorú? Antidepresszáns! Pánikrohamai vannak? Nyugtató!
Saját magam ellen küzdök… Egyik felem azt mondja; lehet jobb lenne, ha szednél gyógyszert, míg a másik felem azt, hogy a gyógyszerek csak elnyomják aki vagy.
Annyi mindent túléltem már… Annyi rosszat… Miért a jó embereket bünteti Isten? Vagy akármi, akárki is aki ezt irányítja. Miért van az, hogy akiket bántottak, egyik fele úgy éli meg, hogy szorong, és belső félelmet érez, mások pedig másokat bántanak épp emiatt. Én pedig pont emiatt nem lennék képes másokat bántani, mert tudom, mit eredményezhet. Bár a tetteinkért felelősek vagyunk, a másik ember vajon fel tudja mérni, mit tesz azzal, amit tesz?
Legtöbbször magamra nézek, és egy bátor, erős fiatal nőt látok, aki annak ellenére, hogy mások nem értik meg őt, kitart, a véglegetekig. De nem érzem úgy, mintha ezt értékelnék, éreznék.. Talán mások szemében ez semmiség, ami egy kicsit bánt. Mert bár csak iskolába megyek, a félelem amit érzek, szerintem legalább annyira erős, mintha húsevő oroszlánok, farkasok, és sárkányok közé mennék be… Nem attól bátor az ember, ha nem fél. Attól bátor, ha fél, de mégis megy.
Szerző:
Blog kommentek: 691Blog bejegyzések: 15Regisztráció: 29-08-2015
Gyakran netem sincs :'(
Hogyan „ne keressem” az éltető vizet, ha „szomjas” vagyok…? :'(
Szívből sajnálom. De mit lehet erre mondani? Várj rá, ha nincs erre esély? Persze hogy mindenki ezt mondja. Amíg ebben a kapcsolatban remènykedsz, nem tudod elfogadni a helyzetet.
Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy ismered, hisz ha jól tudom sosem láttad, nem találkoztál vele, csak facen váltottatok pár szót. Valószínűleg elképzelted, hogy Ő milyen és ebbe a KÉPbe vagy szerelmes. Nem belé, hanem egy általad kreált személybe.
Ha alig mozdulsz ki, nincs olyan barátod, akivel személyesen is találkozol, nincs hobbid, munkád, nem tanulsz, akkor mitől lennèl jól? Mi adna sikerélményt? Örömöt? Ehhez nyitni kellene és a nyitáshoz egy szakember segítsége is jól jönne neked. Ha rettegsz, nem csoda, hogy nem szívesen mozdulsz ki és nem élvezed. Segitséggel szerintem ki tudnád nyitni a kaput és élvezni is tudnád a kimozdulást.
Crazy és Krisz jut eszembe. Nekik is gondjuk volt a kimozdulással, ismerkedéssel, de feloldódtak ezek a félelmek. Krisz vidáman jön-megy, dolgozik, Crazy is bátrabb. Sztem megérte nekik. Téged is csak bíztatni tudlak!!! 🙂