Nem vagyok jól. Próbálom leírni, megfogalmazni a semmit. Csak úgy fáj. Nincs ok, nincs semmi. Csak nem érdekel, csak nem tudok figyelni semmire. Csak elvesztek az emlékeim. Minden nap, minden éjjel meghal az ember. Minden nap. Már nem alszom, csak keveset. Hiába szeretném, igyekszem kizárni, nem megy. Minden pillanatban feléled. Marcangol. Olyan keservesen tépi mellkasom. A félelem, a szorongás. Utálom magamat. Senki vagyok. Minden perc kész őrület. Nem vagyok jól, és ezen nem változtat semmi. Nyelvem hegyén érzem, valami késztet, hogy beszéljek, mégsem tudok megszólalni. Minden olyan zavaros. Nincs egy perc nyugton sem, hát iszom. Hogy tudnak az emberek élni? Néha azt érzem, hogy nem evilági vagyok. Az én szavaim miért mások? Mért félnek tőlem az emberek? Mindig csak egyedül. Oly nagy dolog, kérés lenne egy ölelés. Bár lennék én is valakinek fontos! De amíg ez vagyok…. Nincs kiút. Mért vagyok még életben? Engedj el te élet. Eressz. Talán eleve ilyennek születtem. Mi a baj velem? Miért nem foglalkozik velem senki? Utálom, gyűlölöm. Hiába pusztítom önmagam, mégsem vagyok elég gyors. Minden nap felkelek, hogy minden percben elvegye a kedvem. Már semmi nem érdekel. Ezen menjen valaki keresztül. Miért nem zárnak be? Tennének rám egy cédulát, őrült. Ígérem soha többet nem jövök elő. Soha, soha, soha! Mit akarsz még élet? Semmi nem volt még elég? Már mindenem a tiéd. A vérem kell! Megkapod. Szakadj szív, szakadj.
Szerző:
Szép iromány
Sok okosat nem is tudok hozzáfűzni.. „az élet nem habostorta” Én is néha iszom meg szedek gyógyszert.. hát a fene se akarta ezt, de ez van. Hátha lesz majd jobb is. Én mindig reménykedek. Te is escitalopram-ot szedsz? vagy csak szedtél? Én 19 napja szedem újra.. régen olyan jól hatott most meg olyan kevésnek érzem a 10mg-ot is.
Szia! Köszönöm.
Metamorfózis/lélek evolució….több vagy a sokaknál, nem pedig fordítva…nem semmi vagy, hanem sokkal több…és nem baszott ki veled az élet, csak olyat mutat, amit keveseknek, s azért nehéz megküzdeni vele/átlendűlni rajta, mert a környezetetben nincs példamutató, sem pedig írényelv.
Senki sem mondja el neked, hogy adj fel minden eddigit, és törj új csapást magadnak időben és térben…mert nem tudják mi történik veled, ők ezt nem érzékelik, ők ezt nem fogják fel, ők ezt utasították el…mert túl rögös, és félelmetes, és magányos feladat ez.
Sors, Isten, Karma…tedd ezeket félre és csak arra figyelj, aki/ami vagy…töltsdd ki körülötted és önmagadban az ürességet önmagaddal, mert az a te világod…a világ te magad vagy…két láb szórosan egymás mellett, gerinc egyenes, karok testre feszülnek…arc előre néz, szem becsúkva…mély levegő…és mégegyszer…és mégegyszer….szem kinyít, szív megdobban…rítmus bu-bumm…bu-bumm…bu-bumm…2 dobbanás között élsz, hallgass a szívedre.
..és ne kisértsd a halált, hanem dacolj vele…nevess amin csak lehet…úgy élsz igazán
Ó igen. Több vagyok. Mint ahogy itt mindenki körülöttem. Itt mindenki fene nagy egyéniség. Már ki se látszunk az egóból. Lenézem a másikat, mert én több vagyok, mert én megtehetem. Semmibe vehetem a másikat. Igen több vagyok. A francokat. Csak más vagyok. Egy eldeformáld személyiség. De nem több. Másképp látom, másképp élek. Egyedül élek. De ezek csak szavak. Tegyük fel elhiszem, küzdök. Minek és meddig? Mitől lenne jobb? Talán még ha így is lenne, nem kell sokat várnom, mikor újra sikít a lelkem. Akkor hol lesz mindez. Mantrázzam. Nevetséges. Ami fáj, ami szakad, az akkor is fog. Ez az arctalan fájdalom. Erős… Erős voltam eddig. De elég volt. Nem megy. És az-az igazság, nem is akarok tovább menni. Minek? Egy újabb pofonért? Mért lenne jó? Remény miatt? Nincs itt semmi. Csak a légüres tér, csak a csend.
Félreértettél. Nem az egóról vagy az egyéniségről írtam, hanem a lélekről, a szellemről, vagy a spirituszról…ami az ember valójában (kivéve az embernek tünő lelketlenek). Kit érdekel én ki vagyok, kit érdekel mit gondolnak rólam…magasról teszek az egész illúzióra, mely szerint a ruha+az autó+a lakás+a telefon+meg az összes lószar ruház fel „jellemmel”, vagy „intellektussal”, vagy bármi egyébb illuzióval. Senkit sem kell lenézni, legfőképpen önmagadat nem. Menni, csinálni, tenni, kitartani, erőt venni magadon, mosolyogni….üres frázisok a küzdő léleknek. Annyit írtam, nevess mindenen, amin csak lehet.
Ismerem a minden és mindenki baszodjon meg effektúst, DE nem állítom, hogy tudom mit érzel…csak azt tudom, szarban vagy, poklomnak minden sarkát ismerem én is.
Igaz, nincs itt semmi…sem cél, sem értelem, cak a nagy büdős csend és fájdalom. Szakadás…bőr, hús és vér…no de mi van a kínon túl? Ott vagy te, ott van minden bordi, ott van mindenki, akinek lelkét pernye borítja…és ott vagyok én is. Te, Ő, Ők, én…senki sincs egyedül, csak fizikailag..nincs szó, nincs pillantás, nincs éríntés….szakadás van, ahogyan írtad, érzed…rettenetes, mégis megtörténik, sajnálom.
Nevessek? Mégis min? Min kellene nevetnem? Hogy egyedül vagyok? Hogy az életem semmi? Lemész az utcára, és mást se látsz, csak, hogy a legbutább, legdegenrálatabb ember is kézen fogva sétálgat valakivel. Ezen nevessek? Nevessek azon, hogy amíg leginkább vágysz a kapcsolatra, addig csak a magány marad? Nevessek azon, hogy semmi nincs az életemben? Miért? Miért jó nevetnem? Ez az egy életem van! Higgyek a lelkemben? Különb? És akkor mi van? Mit érek el vele? Több vagyok ezáltal? Jobb nekem? Nem hiszem. Legfeljebb jobban fáj. Mert értem. Mindenki a környezetedben éli a boldog, tudatlan világát. Neked meg mi jut? Ennyi csak. Minden éjjel, minden nap iszol, hogy tompítsd. Minden nap, minden éjjel falcolod magad, hogy elviseld. És akkor arra kérsz nevessek? Mégis miért? Ettől jobb? Talán a halál után elnyerem a boldogságom, amiért ennyit szenvedek? Szerinted így van? Lélek? Van, összetört. Semmis. Ettől nem lesz jobb. Bocsánat, de nem fogom jobban érezni magam a semmiért!
Lehet azért kérlek arra, hogy nevess, mert ez az első lépés ? Vagy azért, mert 20 éven át tompítottam magam, mert nem bírtam elviselni a semmit? Hegeim nekem is vannak, kívül -belül. A környezet meg bekaphatja….félnek a magánytól vagy társfüggők, és nagyon-nagyon kevés a valós kapcsolat a kapcsolatokban