15 éve kezdődött… mélyről jött, mozdulni sem bírtam. 30 éves voltam, két kis gyerekkel és férjjel.
Gyógyszerek (azóta is folyamatosan), 4 év pszichológus. 2 év alatt feltápászkodtam. Sőt, jól is voltam már! Iszonyú akaraterővel harcoltam magammal.
Most megint jött. Nem a semmiből, voltak előjelek, fizikai tünetek. Elhessegettem. Sokáig sikerült. Amíg nem jött egy tragédia: meghalt a legjobb barátunk. 43 éves volt, infarktust kapott, ennek 2 hónapja. Az özvegye alanyi jogon szeretne beszivárogni az életünkbe, munkát akar, pénzt akar, engem akar. Nem segítséget, inkább azt, hogy legyek az anyja. Pedig van neki. Nekem már régen nics (talán nem is nagyon volt). Előzőleg viszonylag barátnők voltunk, de sosem szerettem igazán, önző, akaratos személyiség. Még a gyászt sem hagyta feldolgozni, rögtön ugorjak, legyek mellette. Nem lettem, leráztam. Adtam neki pénzt, munkát nem, mert lusta, megbízhatatlan. (Saját vállalkozásunk van.) Sok pénzt adtam, hogy el tudja tartani a gyerekeket, amíg nem talál munkát. Sosem dolgozott igazán, még otthon is nagyjából a férje végezte el a háztartási munkákat.
Leráztam. Megmondtam neki, nőjön fel, ne várja, hogy mások végzik el helyette a saját dolgait. Azóta nem beszélünk. A Facebook-on egy bejegyzést tett ki, hogy aki elfordult tőle, hogy néz a gyerekei szemébe, számoljon el a lelkiismeretével…. stb. Ez annyira igazságtalan és gusztustalan, nem tudok napirendre térni felette.
Most rosszul vagyok. Reggel szorongással ébredek, hiába emelték az antidepresszánst. Pszichológus januártól. Addig próbálom túlélni a napjaimat… Fizikai tünetek: szédülés, hányinger. Átalvási gondok, reggel nagyon korán kelek, hiába fekszem le későn. Nem gondoltam volna, hogy megint ebben az állapotban leszek…
Szerző:
Lehet gusztustalannak nevezni, de én inkább azt mondanám, hogy ez az ő problémája, ő sajnos így érez, projektál, másokra hárítja a felelősséget. Nem mentem fel, de nem is ítélem el ezért. Ne érezd magad rosszul emiatt. Neki egyedül kell rájönnie arra, hogy nem várhatja mástól a segítséget, hanem össze kell szednie magát és saját magán segítenie. Én is ezzel küzdök, gyakran vetítek és hárítom a felelősséget és ha úgy érzem, hogy nem mentenek ki a „mocsárból”, szidom a másikat. De én tudom, hogy fejlődnöm kell és küzdök azért, hogy jobb legyen. Neki is rá kellene jönnie erre, egyedül. Szerintem tényleg szakíts meg vele minden kapcsolatot (Facebookon is töröld az ismerőseid közül, így nem fogod látni, mit ír). Ő is rájön így előbb-utóbb, hogy csak így megy és neked is könnyebb lesz így.
Rengeteg erőt és kitartást kívánok neked ahhoz, hogy túllegyél ezen!
Köszönöm a hozzászólásodat és a bátorítást.
Nagyon magam alatt vagyok most. Tudom, hogy megint fel fogok állni, hiszen egyszer már sikerült mélyebbről is. De tudod hogy van ez: az itt és most elviselhetetlen, nehéz a jövőre koncentrálni.