Ez most két téma lesz.
Mostanában erősödik bennem egy újfajta hozzáállás. Ez az új hozzáállás az, hogy: nem az én dolgom. Mondok példát.
Nemrégiben egyik nap kivettem fél nap szabit. Közöltem azzal az egyetlen emberrel, aki az egyik munkafolyamatban helyettesíteni tud, hogy átadom az aktuális munkát neki. Ő meg közölte, hogy nem hajlandó a helyettesítésre, van elég dolga enélkül is.
Két lehetőség állt előttem. Vagy az összesen 4 órányi szabiból időt szánok arra, hogy megcsináljam a munkát, úgymond feláldozom magam, miközben 1. dühös vagyok amiért ez az én időmből megy 2. sajnálom magam amiért nem pihenhetek otthon 3. haragszom a helyettesemre és az egész világra. Vaaagy: tojok rá hogy a helyettesem mit mond, és tőle függetlenül csinálom azt, amit akarok.
Ez utóbbit választottam. Nem érdekelt a morgása, odatettem a munkát az asztalára és agyő, már ott se voltam. És mire másnap bementem, a munka készen volt. Gondolatban egy picit megveregettem a saját vállamat ezért a döntésért.
A másik példa szintén munkahelyi, ma történt. Az a kolléganő, aki szokásosan annyira el van foglalva magával, hogy nem lehet vele beszélgetni, mert szó szerint meg sem hallja amit mondok, ha mégis meghallja, mondat közben lepisszeg, hogy „mostnemérekrá” ma nyifogott nekem hogy várjam meg amíg befejezi a melót, mert neki nincs kedve egyedül enni és együnk együtt.
Hát nem. Mondtam, bocs de én most megyek, és így is tettem. Ugyanis miért legyek előzékeny valakivel, aki csak akkor veszi észre a jelenlétemet, ha neki van közölnivalója?
Azt hiszem, kezdem átértékelni azt, hogy mi kötelességem és mi nem, és ami nem, azt ledobálom magamról. Kezdek rátalálni arra, hogy magamért csakis én tartozom felelősséggel, és ennek igen fontos vetülete, hogy mennyire aggódom szét az agyamat feleslegesen és mennyire vagyok hajlandó áldozatnak lenni, szintén feleslegesen. Hogy a saját jól felfogott érdekemben mennyire tudom magam függetleníteni a történésektől. Eddig egyáltalán nem tudtam, egy picit sem, semennyire. Mindent magamra vettem, ennek megfelelően minden meg is viselt, ebbe nagyon belefáradtam. Nem akarok folyton más hülyeségébe belehalni.
Független akarok lenni! Felismerem, hogy ezt azért akarom, mert minél függetlenebb vagyok, annál kevésbé tudnak bántani más emberek.
Ez ugye milyen tök jól hangzik? Mintha egy önmagával tisztában lévő, értékeit felismerő, stb. stb. nő írta volna. Hát, ez a stb.stb. nő ma meglátta a céges csapatépítő bulin készült fényképeket magáról és kissé összeomlott. (Egy negyed hang nélkül persze.) Rondának, kövérnek, és öregnek látja magát. És ebből legalább két jelző egyáltalán nem túlzás. Rosszul vagyok saját magamtól. Nem csak ma, de ma különösen.
Elvileg ezt a kip terápiát azért csináljuk, mert ez segíteni fog elfogadni önmagamat. Most enyhén szólva szkeptikus vagyok a végeredményt illetően. Nekem ahhoz, hogy megbékéljek azzal amilyen vagyok, valószínűleg csoda kéne. Vannak jobb időszakaim (és tudom, tapasztaltam, hogy az, hogy mit hiszek el magamról, az többet számít annál, hogy milyen vagyok), de mindig visszafordulok. Mint most is. Aztán ehhez persze hozzájön, hogy baromira szégyellem azt ami és amilyen vagyok, tehát nem szólok egy szót se senkinek az egészről. No meg azért sem, mert ismerem már a reakciókat, legyintenek, hogy „hát te tiszta hülye vagy” és kétségbe vonják a magamról alkotott képemet. Rosszul látom, mondják. Persze értem, hogy aki engem szeret, az másmilyennek lát, de ők meg azt nem értik, hogy én saját jogon utálom a megjelenésemet, nem pedig azért mert más akármilyennek lát.
Amikor így magamba zuhanok, úgy érzem, hogy hiába vittem véghez sok változást az életemben, igazából nem értem el semmit. Pedig tényszerűen fel tudom sorolni, hogy ez az állítás miért nem igaz, csak hát nem úgy érzem. Szeretném másképpen érezni, inkább a jót meglátni magamban és magamon, de ez olyan nehéz feladat, hogy igazán nem tudom, hogyan birkózom meg vele.
Szerző:
Szia oida! Nagyon elgondolkodtattál — bennem is van egy törekvés, hogy mindenáron „jó” akarjak lenni, és így szétesem a mindenfelé való megfelelési kényszerben. Tanultam tőled!
Ami a csúnyaságot illeti, én a világ leghiúbb embere vagyok. Mindig csúnyának éreztem magam, és gyakran kövérnek is — amikor kb. a normális súlyomnál voltam –, és most már természetesen öregnek is. Azon gondolkodom, hogy az önbizalomhiányon túl mit jelent ez a fajta kétségbeesés. Az biztos, hogy a szépségnek van egy olyan oldala, ami állandó (és egyszerű) megerősítéseket hoz a külvilágból, akár férfi az ember, akár nő, bár nőknél még nyilvánvalóbb és egyszerűbb ez. Lehet, hogy annyira rettegek attól, hogy nem kapok ilyen megerősítést, hogy még az is befolyásol, hogy megnéznek-e a férfiak az utcán, ami ötven évesen már enyhén szólva ciki…
És tényleg, hogy van a cica?
Sziasztok! Köszönöm mindkettőtöknek az érdeklődést, a cica megvan, bár nem minden napja egyforma, de azért megvan, szerencsére. 🙂
Eszter, örülök, hogy elgondolkodtattalak! A pozitív visszajelzések kellenek, csakhogy azok egy-két óra alatt elvesztik a varázsukat, és maradok: én. A negatív önképemmel, ergo ez fog befolyásolni csak igazán.
Igen, éppen ezért is írtam: hogy amikor túlzottan függünk a külvilág visszajelzéseitől, az mindenféle széteséshez és kétségbeeséshez vezethet. Én azon spekulálok, hogy az örökölt depresszióm mellett a szüleim valószínűleg beprogramoztak erre az öngyűlöletre. Ezt már látom, de őszintén szólva még mindig nem tudom, hogyan szabaduljak meg tőle. Csak a gyerekek szeretete semlegesíti. Ne haragudj, hogy mindig a saját példámat mondom, csak az itt a filozófia a Búrán, hogy mindenki a saját életét ismeri a legjobban, és azzal segíthet, ha a saját tapasztalatait megosztja.
Egyáltalán nem bánom, ha a saját életedet hozod fel példának. Sőt, én kimondottan figyelek másokra, hogy mit hogyan csinálnak, mert sok mindenre rányitja a szememet. Én is gondolkodtam rajta, hogy az, hogy ennyire nem fogadom el magamat, honnan eredhet (még nem jöttem rá), és hogy ha csak én adok visszajelzést saját magamnak, akkor vajon hogyan fogok ebből kimászni (még nem tudom).
Egyébként akartam is írni egy kis kiegészítést ehhez a poszthoz, mert kiválóan példázza, hogy mennyire az számít, amit gondolsz magadról, azzal szemben, amilyen valójában vagy. Tegnap egy ismerősöm belenézett a tükörbe, és szó szerint azt mondta: Na, ennél rusnyább már nem lehetek!
Én ledöbbentem, mert ez az ismerősöm egy 25 éves nő, magas, karcsú mint egy modell, derékig érő természetes szőke haja van, hibátlan bőre, nagy kék szemei. Csak éppen egy olyan párkapcsolatban él, amire rámegy a lelki egészsége ,a párja szóban bántalmazza, és ezt saját magán vezeti le. 🙁