A héten megint N-nél jártam. Megint megnyíltam egy picit, legalábbis annyiban, hogy jeleztem: vannak témák, amikről eddig még egy negyed szót se szóltam, mégis fontosak lennének. Csak hát nem akaródzik ezekről beszélni. Viszont nagyon fontosak, és nagyon terhesek, és le akarom már rakni ezeket a terheket…
Amiről most beszélgettünk, az a munkám. Tudni való, hogy a munkahelyemen én rettenetesen rosszul érzem magam. Pontosítok: vagy semlegesen érzem magam, vagy rosszul. Jól azonban sohasem. Tíz hónapja dolgozom ott, azóta őrlődöm szinte napról napra, és nem tudom eldönteni, hogy magammal van-e bajom, vagy a munkahellyel? N. feltett néhány elég konkrét kérdést (élvezem-e a munkámat, illetve látom-e értelmét a munkámnak? a válasz mindkét esetben ‘nem’ volt), és most, hogy a beszélgétés óta eltelt pár nap, kezdenek letisztulni a dolgok bennem.
Egyelőre persze halvány fogalmam sincs, hogy hová mehetnék innen, de nagyon szeretném, ha megnyílna előttem egy út. N. szerint (ezt többször elmondta már) az ilyen emberek mint én, a társadalom számára nagyon hasznosak. Lehet benne valami, mert én szeretek másoknak segíteni, sőt az villanyoz csak fel igazán! Noha fogalmam sincsen, hogy hova menjek dolgozni, valami olyan állás ahol mások hasznára lehetek, nagyszerű lenne! Az ezelőtti állásom olyan volt, és nagyon szerettem, azonban a pénz amit adtak érte, hát abból művészet volt megélni. És mivel évekg éltem így, a folyamatos fillérezgetésből érthetően elegem lett. Most anyagilag sokkal jobb, de ha kirúgnának innen, ahol most vagyok, egy pillanatig sem hiányozna sem a munka (mert egyáltalán nem nekem való) sem a munkakörnyezet (totál egyedül dolgozom, társosztályok kollégáival nemigen vagyok jóban).
Ami nagyon rányomja a bélyegét a mindennapokra, az a cicám állapota, ami egyre romlik. Igaz, én nem lakom már a cicával, mert Anyunál hagytam (hogy Anyu ne legyen olyan egyedül), de a gondolataim folyton ott járnak. A cicát nagyon nehéz gyógyszerelni,. Háromféle tablettát kéne kapnia, két hete megy a „játék”, mert mindezt úgy kéne kivitelezni, hogy a cicát ne érje stressz, mert a szíve beteg, és minél nyugodtabb környezet kéne neki. Ha erőltetve van a gyógyszer, akkor köhögőrohamot kap a stressztől. Ha nincs erőltetve, tehát pl. kajába van keverbe, akkor a kaját nem eszi meg, sőt nem eszik meg inkább semmit (pedig éhes) és egyre soványabb. Lefogni ketten kellünk, de még úgy is rángatja a fejét, és ugye stresszmentesen kéne. Igaz, arra az első napokban rájöttünk, hogy ez a lefogósdi egész egyszerűen nem működik. A cica halálra rémül tőle (stressz) és meging bennünk a bizalma (elkerül, elmenekül), és ezt naponta kétszer kivitelezni lehetetlen egy már eleve gyanakvó macskával, főleg úgy, hogy minden mozdulatomnak ellentart (ha fel akarom emelni a fejét akkor erővel leszegi, ha ki akarom nyitni a száját akkor erősen összezárja stb.) Akkor jött a kajába keverés, pár napig ment is, de utána totális sztrájkba kezdett és nem evett a világon semmit. Fecskendővel próbálkoztam, vízben feloldva a tablettát, de attól is menekült ha a fecskendővel közelítettem a szájához. Most az van, hogy étvágynövelő pasztába keverem a porított tablettát, és egy óvatlan pillanatban felkenem a szája szélére, amit aztán kénytelen lemosakodni magáról. Ez nem tudom meddig megy még, de így is csak az egyik gyógyszert tudom neki beadni, a vízhajtót, mert a másik kettővel együtt már túl nagy a mennyiség, ennyit nem tudok fél mp alatt felkenni rá. Több időm meg nincs, a macska ugyanis menekül. Lefogni meg ugye stressz…
Tegnap ott aludtam, mert érzem, hogy közeleg a vége. Habár a cica még játszogat, eszik, bújik, a dorombolása már „nyinyergős”, mert túl sok a szövetekben a víz. Anyum kivan idegileg a gyógyszereléstől, meg ettől az egésztől, ezért próbálom levenni róla a terhet, mert két napja konkrétan feladta, amit nem csodálok.
Szegény cicókámat naponta elsiratom, és többször álmodtam már a halálával. Ma reggel is jött oda bebújni a takaróm alá, simogattam és csak potyogott a könnyem. Nem tudom, hogy ő ebből mit fog fel, de biztosan érzi. Nagyon nehéz ezt végigélni, akkor is, ha tudom, hogy kihívhatom az orvost ha már nagyon szenved, és akkor is, ha nem ő az első állatka, akit el kell engednem. Igazából, nem akarom elengedni….
Szerző:
Szia oida! Lehet, hogy haragszol ezért, de talán el kell engedni a cicát, ha tudod, hogy szenved, és nincs felépülés. Lehet, hogy azt szeretné, ha elengednéd, azért nem eszik.
A munkahely nagyon nehéz kérdés. Ha csak magadért felelsz, akkor szerintem csináld azt, amit szeretsz, mert ez a te életed, az idő, ami neked jutott — töltsd azzal, ami fontos neked. Ha az ember másokért is felel, akkor ez nyilván luxus.
Szia! Dehogy haragszom, sőt úgy gondolom én is ahogyan Te. De a cica, ha nem érzi folyamatos cseszegetésben magát a gyógyszerezés miatt,akkor eszik. Mivel kellett már elengednem állatot (egy kutyát és egy macskát), tudom hogy mikor van az a pont, amikor már nem szabad érte küzdeni. De addig….
Most új módszert kezdtünk el, nem a szájára kenjük a gyógyszeres pasztát, hanem a testére, kénytelen lenyalogatni. Egy alkalommal (ma reggel) ez sikerült. Hogy meddig megy, azt persze nem tudom.
És a te cicáddal?
Köszönöm az érdeklődést, nos – a cica jól van. Mármint a helyzethez képest. Amikor a blogbejegyzést írtam, rossz állapotban volt, szabad füllel is hallható volt a víz a tüdejében, ettől persze teljesen összetörtem.
Aztán új módszerre bukkantunk a neten: valami pasztába a porított gyógyszert betenni, azt rákenni a macska _testére_ (nem kell a szájára) és onnan a cica lenyalja. És eddig lenyalja! Igaz duzzog és küzd ellene, de aztán megbocsát. És jobban van a gyógyszerektől! Holnap lesz két hete hogy nem köhögött egyszer se, és az a nyinyergős hang is eltűnt amit a víz okozott. Egy kicsit vissza is hízott a leadott súlyból. Eszik, iszik, és egyik nap már rohangált is. Nem merem még elhinni, hogy tényleg jobban van, és agyon stresszelem magam hogy mikor húzza be a vészféket és kezd megint sztrájkba, de MOST jól van.
Dehogy — hogy a te cicád hogy van, azt kérdeztem 🙂
Minden cica érdekel. Cicamániás vagyok.
Nagyon örülök, oida, hogy jobban van!