Gyáááá, de szép dolog is ez a naaaagy összefogás. Mert ők segítik és támogatják egymást. Közben engem kibeszélnek a hátam mögött, és látom, hogy rohadtuk élvezik, hogy kurvára el vagyok úszva, hogy minden nap éjjel járok haza. Hát plekáljatok besavanyodott vén szipirtyók, meg gondoljátok csak azt, hogy én sajnáltatni akarom magam, amikor rámtör a bőgés. Igaz, olyan kor mindig bemegyek a wc-be, hogy ne lásson senki. Ha annyira sajnáltatni akarnám magam, akkor mindenki előtt bőgnék, nem? Józan paraszti ész, habár ti ehhez túliskolázottak vagytok.
Amúgy már nem érdekel semmi, úgysem tudom utolérni magam soha, bármennyit robotolok.
Reggel (illetve délelőtt) már hánytam az idegi fáradtságtól, mondtam anyámnak, de olyan szintű érdektelenség van benne, az se érdekelne, ha megdöglenék. Emlékszem, gyerekkoromban mindig azt mondogatta, azt kívánja nekem, hogy ugyanazt visszakapjam, amit neki adtam. Ilyen rossz gyerek lettem volna?
A kivetettség, és a magány az osztályrészem ebben az életben. Tudom, nagyon sok hibát, sőt bűnt követtem el, de most már a hátralévő életemben nem akarok senkinek ártani. Akiket szeretek, azoknak jót akarok adni, akiket utálok, azokat le akarom szarni, nem akarok bosszút forralni,csak hát ez nehéz, ez az egész. A bűneimet már nem tudom visszavonni, de most már csak jót akarok adni, eleget szenvedtek miattam mások.
A fiam minden nap sírva lát, ez fáj neki. A párom sírni lát, amikor végre találkozhatunk. Most ez az első, amit meg kell oldanom, csak még nem tudom, hogyan.
Szerző:
