Mikor megismertelek, nem is gondoltam volna, hogy te leszel az a személy, aki segítesz majd túl lennem életem legnagyobb fájdalmán. Te sem tudtad, mert sosem mondtam. Fájt… Sok minden fájt belül és ahogy szépen lassan elkezdtelek megismerni, rájöttem, hogy el tudod feledtetni velem az élet minden baját. Röpke fél másodperc alatt.
Kérdezgettelek. Mert tudod… Én már csak ilyen vagyok… 😀 Szeretek megismerni embereket. Szeretem tudni, hogy mi van azokkal, akik fontosak nekem. És te… Te fontossá váltál. Hogy miért és, hogy mikor azt nem tudom. Csak azt vettem észre, hogy egyik napról a másikra hirtelen az életem része lettél. És már el sem tudom képzelni nélküled a napjaim.
Tudom… Tudom… Még alig ismerlek. Te meg engem… Talán még kevésbé. Mert te… Nem vagy az a kérdezgetős típus. De akkor is… Jól esett, mikor mégis megkérdezted. Hogy mit? Hát minden egyes kérdésed jól esett… 🙂 Attól kezdve, hogy milyen zenéket szeretek egészen odáig, hogy hogy viseltem anya halálát. Szóval… Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm és jól esik. Hogy annak ellenére amilyen vagy, érdeklődsz irántam.
Mások vagyunk. Elég sok mindenben eltér az ízlésünk. De… Valahol, mégis… Hasonlítunk. Mert egymásra találtunk. Mert mindketten ugyanattól szenvedünk, ugyanattól az érzéstől menekülünk. És a múltunk… Mindkettőnknek szopás. Sajnálom, amiken keresztülmentél és jól esik a te együttérzésed is.
Tudod mi tetszik benned a legjobban? Hogy veled minden olyan könnyű. Könnyű, de néha mégis oly nehéz. Mert megfogadtam… Fogadalmat tettem, hogy nem. Nekem többé nem kell ez az érzés. Elegem van a fájdalomból, a csalódás ól. De aztán jöttél… És nemcsak, hogy levettél a lábamról, de figyeltél, törődtél, érdeklődtél, kerestél. Megnevettettél. Ezerszer is leírnám, hogy el tudtad feledtetni velem az egész életem összes eddigi fájdalmát csak egy… Egyetlen egy béna szóviccel, ami azóta is megmosolyogtat. S mit mondok magamnak… „Te bolond szerelmes…”
Félek. Ne tudd meg belül mennyire reszketek. Mert azt hiszed már alszom, de nem bírok. Most sem. Mint oly sok másik éjszakán sem, mikor búcsút mondtál, de én csak forgolódtam.
Megnyíltam neked. Megmutattam hát (vagyis… Jobban mondva elkezdtem megmutatni) az életem. Kedves tőled, hogy érdekel. Jól esik, hogy figyelsz. Érzem, hogy maradni akarsz. Tudom… Néha ijesztő. Néha a tiéd is az… Meg kell hogy mondjam… De… Ha már így alakult… Kérlek… Maradj. Maradj még. Ígérd meg, hogy csak akkor… De csakis akkor engedsz be az életedbe, ha maradsz. Mert félek… Már nagyon félek. S nem akarok újra magam maradni. Nem akarok megint sírni, most éppen miattad. Igen… Kinyílt a könyvem, megnézheted. Olvass bele, S ha tetszik, hát maradj. Mert be akarlak engedni. Akarom, hogy maradni akarj.
Szerző:
Ez olyan kedves írás. 🙂 Mint egy palackposta, amit bedob az ember a vízbe, hátha az nyitja ki akinek szól. Nem lenne jobb a palackkal fejbedobni az illetőt, hogy észrevegye? (Műanyag kóláspalack, nem lesz baja.)
Tetszik a hasonlat 😀
Igen, ezen a fórumon vajmi kevés az esélye, hogy a palackpostám célba ér. 🙂 De talán nem is baj. Csak jól esett kiírni.
A fejbedobásba nem vagyok olyan jó. 😀 Általában 2 eset szokott előfordulni:
Vagy túl erősen dobom és szegénynek annyira fáj, hogy azt hitte bántani akarom. (Na erre lehet többféleképpen reagálni 😀 Van, aki talán kidobja a palackot a kukába, van aki visszadobja, hogy nekem is fájjon…)
A másik lehetőség pedig, hogy elvétem a célt és a palack elsuhan a feje mellett.
De a magam módján, ha nem is ilyen szép palack-postákkal, de szoktam dobálózni, hogy észrevegye. 🙂
Jól van, csak ügyesen. 🙂