Egyik nap reggel hétkor baszott agyon az álom, erős bánatomra csak időlegesen. A mindenség összes fasza a nadrágomba szorult, és mind mocskosul tele van. Ez az esztendő egy bőségesen csapolt gennyes folyadékkal teli, okádékkal elkevert foscsermely volt. Vesztenem nem lett volna mit, ha egész egyszerűen meg sem történik; az ami egyébként meg sem történt. Mert még a semmi sem történt meg, még az is elmaradt. Csak néhány faszszopó panellakó nyájas vigyorára emlékszem, csendes fogcsikorgatásra és a vontatottságra. Arra, hogy ha félig üres, ha félig teli a pohár, elég mindenképp ennyi. És ez minden reggel, délben, este, és nem ritkán éjszaka is. És persze a túlzásokra, mint ez itt, amikkel tele a füzet. A nyál útjaira a számban és a képzelt lapokon. Hogy nem lehet nyugton ülni, mert annak is mi értelme. És főleg bármi másnak. Aztán az ócska civilizációs körítésre. Jucikáék felújítják a konyhát, de nem a horvát tengerparton, oda nyaralni járnak, habár nehéz követni. Béla az akupunktúrás kezelés után sokkal jobban érzi magát; céget alapít: kutya- és macskaeledel forgalmazás. A teknősökre valamiért nem gondol. Dezső és Klára a minap fedezett fel egy új éttermet a Deákon, megfelelő a dresszing és a bor is fenséges; az emésztés ünnepe, hoppá! Ági kihajítja öreg vibrátorát, egyúttal a baszás értelmetlenségéről is lerántja a leplet, „Londonban most divat a pánromantika”, mondja, és olyankor mindenki feszülten figyel. A hétköznapok hősei, jelmezeiket a ZARA biztosította, és vélhetően majd eztán is. A diadalittas tömeg a pesti utcákon jelszavakat skandál, „tegyünk úgy mintha!”, és tényleg úgy tesznek! Antal eközben mindinkább szeretné közölni szíve választottjával, hogy tegnap három tábla málnás ízesítésű – lánykori nevén – „Tibi” csokit is elfogyasztott, de bölcs és inkább tartja a száját, még a végén túl sok kényes információt közöl magáról. Helyette a műanyaghulladékok újszerű újrahasznosításáról beszélgetnek; meghitt esti órák. A fejlődés pedig a föld nevű bolygón töretlen, úgyszólván gáncsolhatatlan.
Valahol tarthattam éppen, de kit érdekel ez most, vagy bármikor. Mint falhoz baszarintott üveggolyó, összetörtem. Nem újság ugyan, de elmondható. Számos okom lenne annyi marhaságra, de altat a gyógyszer, hideg van, szerveim szinkronban tiltakoznak a létezés legelemibb formája ellen is és nagyjából nincs mit tenni. Semminek semmi értelme, továbbá a szar is le van szarva. Az emberek errefelé széles vigyorral járnak, túl vannak a nehezén. Ami engem illet, a neheze túl van rajtam, ezért aztán őt látni a tükörben is. Mások is látják, legtöbbjüknek tükörre sincs szüksége; nem egyformák az őseink, gondolom. Dorottya például ma szavakat ragadott. „Kedves Neheze, remélem rendbe jönnek a dolgaid!” – szőtte nyilatkozatát. És a remény hal meg utoljára, más talán már nincs is hátra. „Jó gyerek volt, egyszer, régen egymásba botlottunk, micsoda mulatság kerekedett!” – mondom majd kissé közömbösen a temetésen, hogy aztán másnap arra sem emlékezzem, hogy valaha ismertük egymást. Ami azt illeti, talán nem is. Szeretném azt hinni, hogy annyi út van még, épp csak ez az egy nyúlik túl hosszan a semmibe. Mindazonáltal legföljebb fantáziálni tudok olyan dolgokról amelyek valójában sosem adatottak meg. A fantázia pedig nem árul egyebet, mint a fedezet nélküli reménykedés luxusát. Egy életen át kell azt törleszteni. Sajnálom az olcsó szovjet bútorokat, sajnálom a bánatot, fájdalmat, reményvesztettséget, elnézést kérek az okozott kellemetlenségekért minden alul- és fölülműködő szervem nevében; nem tudták, hogy mit cselekszenek, és hogy hogyan működik a showbiznisz. Szörnyen röstellem a haldoklásomat, születésemet nem kevésbé, a kettő közt eltelt néhány évet, ami azt illeti szívesen adtam, bárki is kapta. Pszichém összes megbotránkoztató kijelentésétől, cselekedetétől elhatárolódom; valamint bűnbánatom jeléül felajánlok három bontatlan csomag mentolos illatozású papírzsebkendőt mindazoknak akiknek ötmilliós brazíliai nyaralását, esetleg jacuzziban töltött kéjes románcát létezésemmel esetleg három és fél percre megzavartam! Isten a tanúm, nem akartam!
Új év, régi kínok, használt kimutatások. Mindig egy kicsit több sötét, és kevesebb fény. De maradjunk a kimutatásnál, ami ezúttal lehet egyben egy jókora bemutatás is – pesties stílusban – az élet pacsuligőzös csodájának. Januárban, februárban és márciusban meg akartam dögleni, igaz jobbára csak rutinból. Áprilisban óriásfülpiszkáló lett a kukimból, ahogy annak lennie kell. Májusban szép volt az idő, és leszartam. Júniusban, júliusban és augusztusban minden egyéb elképzelhetőt is leszartam, halálosan rettegtem, és ha időm engedte saját ravatalomat terveztem egy impozáns lehetőségeket kínáló grafikai szoftver segítségével. Szeptemberben elborultam mint az idő. Októberben, novemberben és decemberben egy régi ihletésű műdrámán dolgoztam, melynek címe „A vergődő hal éji éneke”. Rengeteget haladtam! Ez volt az egyperces blokk. Társadalmi hirdetés következik! „MINDENKI MENEKÜLJÖN!” Köszönjük figyelmüket! A továbbiakban magazinműsor! Az év elején végre alkalmam volt megérteni mit jelent egy hozzám hasonló félember sorsába mély betekintést nyerni. Összedőlt világok, szorítás a mellkasban, gyász, tehetetlen indulatok. Nem vagyunk elég jók, vagy elég rosszak ehhez a kalandhoz, nézőpont dönti el. Legjobb ha van egy bunkerünk, rajta mázsás vasajtó, hozzá kulcsunk, mindet rendeltetésszerűen használjuk, és nem vagyunk azok terhére akiknek dolguk van itt. Nekünk ugyanis semmi. A keserű pirula már rég a gyomorban, és hogy hol van Ő? Talán már nincsen sehol. Megadatott nekünk egy kis félszeg összekacsintás, telefonvonalon csüngés borúlátón, sírósan, félig vagy talán egészében halottan. Nem válhattunk megmentőkké, igazi rabtársakká, szomszédokká sem. Csak volt itt hely átmenetileg mindkettőnknek, két egymástól nagyon távoli hely. Nem ért odáig a karom, nem értek idáig a karjai, a kétségbeesést hallottam, hallotta ő is. Sorsátültetés nem jön szóba, muszáj belehalnunk. Viseljük, bár megvisel. Érdemeink szerint talán másutt, mást nyögnénk, nagyobb átéléssel, nagyobb örömmel, de nincs igazság, főleg nem három. Még csak jók sem lehetünk egymáshoz, rosszak vagyunk, mindenhez; és magányosak, tutujgatlanok, balzsamozáshoz kikészítve. Eltelünk addig, de mivel és meddig? Egyéb kérdésünk nem maradt, erőnk sem szólni. Folytatása nem következik.
Egyebek… Adódott lehetőség erre-arra, nagyjából nulla boldogságforint értékben. „Ajándék lónak a faszát” – ahogy a mondás is tartja. Legyünk hálásak, hogy láthatjuk amint mások – minden valószínűség szerint helyettünk is – gyarapodnak, mocorognak, helyezkednek, basznak, szopnak, nemzenek, rontanak, javítanak. Ámen! Tűrni és tanulni – nekünk jutott az összes igazán fontos! Na szép! És még hogy esélytelenek nyugalmával, persze, mintha lenne nyugalmu(n)k, még csak az sem! Mindennek teteje a motivációs történetek bő marokkal mért infantilis szivárványa! Plázsmelegből fejtegetni, hogy a hideg csak a képzeletünk szüleménye! „Kellj föl és járj! Lábad sincs? Már megint panaszkodsz!” Mikor az összes lehetőség, hogy nincs lehetőség, már nincs más hátra mint hálásnak lenni érte, hogy van, illetve, hogy nincs. Hálásnak lenni a szabotőr genetikáért, a dobozdíjas pirulákért; hogy nem férsz a képbe, egyikbe sem. Mindenkit tökéletesen meg lehet érteni. Meg lehet érteni Jutkát, aki nem képes egy életen át ápolni egzotikus kórban szenvedő férjét. Az meg mégis mit képzelt (??), hogy volt egyáltalán mersze (???); még hogy betegség, az ember esze megáll! A pozitív gondolkodás meg smafu? Most olvasom, hogy Irén tegnap elment az Obiba padlóburkolatot intézni, és – nem hiszed el! – nem volt 250 négyzetméterre való készleten (!). De Irén nem esett kétségbe, mély depresszióba sem; világos, hogy nem olyan fából faragták. Felnézünk Irénre, hősünk, vezetőnk, bajnokunk! Ha neki sikerült nekünk is biztosan menni fog! Jobb lesz… vagy rosszabb… mindegy is, hiszen mindenképpen örülünk neki! Sőt, minél rosszabb, annál jobb! A kevesebb: több! A lerobbanás az új újjászületés, vacogásunk a megtestesült forróság, mosatlan paplanok alatt nyöszörgésünk voltaképp nem más, mint egykedvű héderelés a Copacabana-n; naptejünk is mennyi! Felcsapunk egy szakadt könyvecskét, és érezzük tarkónkon a „carpediem” jókora leheletét; de jól érezzük, meg aztán magunkat is! Kapar a torkunk, büdös a szánk, percekre mozdulunk csak, szívünk menetelése felbíztatott marimbaszóló, többi szervünk már feladta: végre élünk! Felállni nem tudunk, most aztán jól kibaszott velünk az élet – nem is akarunk! Negyvenöt kék virágot számlálunk valami közeli huzaton; bőség zavara, mámor – tájkép zenit közeledtén. Extrudált kenyér és csapvíz: örömkönnyek literszám; csurom meghatott divatos, hetvenötös évjáratú melegítőnk. És megállás nincs…
Egyre gyakrabban jön közbe valami, már-már azt lehet mondani, hogy sokkal inkább a „nemjönközbesemmi” jön közbe időnként. Egy kifordított logika érvényesül tehát, alkalmasint több is. Én vagyok én – lehetne mondani normál esetben, de nem egy nem normál eset esetén. Én vagyok a hiányom, a hiányom vagyok én. Persze ez is csalóka, megtévesztő, hisz nem mintha lenne hiányom bárkiben is; úgy értem bárkin belül érzékelhető lennék én, elnézést, a hiányom (mindig keverem!). Hiányom inkább magamban van, de még csak ez is pontatlan megközelítés, mert az életemben érzékelhető hiányom az a hiány ami végső soron – és egyre inkább – én vagyok. Ebből az következik, hogy vajmi kevés okom van panaszra, hiszen jelen vagyok, ha hiányzom is. És más sem panaszkodhat, hiszen ha a szó szoros értelmében véve hiányzom is, tehát lehet mondani, hogy nem vagyok ott – ahol nem vagyok jelen –, nem különösebben föltűnő hiányom, ergo egyáltalán nem hiányzom (onnan ahol csak a hiányom van). Megállapítható tehát, hogy minden a legnagyobb rendben; és hogy ez a legnagyobb rend eléggé rendben van, így. Aztán néha mégis másként gondolom. Elsősorban magamat gondolom másként, valaki másként. De ezzel sincs semmi baj, hiszen mások is másként gondolnak rám, már ahhoz képest ami a valóság. Tehát bizonyos értelemben véve hasonlóan gondolkodunk rólam, érthetetlen, hogy mégsem jövünk ki egymással. Pedig jól kijöhetnénk, és ha már belejöttünk egy csomó jó dolog kijöhetne az egészből. Egy rész jöhetne ki belőle, ami ugyan csak resztli, de mégiscsak jó! És gondoljunk csak bele, ha így lenne, talán maga az egész is sokkal jobb lenne! De nincs így, ami azt illeti, sehogy sincsen. A valahogynak tökéletes hiánya, híja figyelhető meg minden területen. Nincs tartalom, űr van, ha úgy tetszik űrtartalom; ami a négyszögletű kerek erdőhöz hasonlatos leginkább. Vizuálisan persze nem, a sivatag mi eszünkbe juthat. És nem meglepő: szomjúság van. Azt hiszem ez így már világos mindenkinek, habár itt csak a sötét…
…és haladunk a még sötétebb sötétbe, a tökéletes, úgymond „natúr” fekete irányába. Pizsamában, felváltva fogva hasunkat és fejünket. Odakint önfeledten sikongatnak a villamosok, kolbászolnak a postások, illegetik magukat a nők; senki nem gondolná, hogy világvége van. És nem is gondolja senki. Jobb dolga van, nem ér rá, mittudomén, mittudjaő. És remegés, és rettegés, válogatott borzalmak. Nem vágunk jó képet, azt nem! Akinek nem tetszik a jó kurva anyját keresse föl! Aki robotot akar magának, vegyen, egyet, kettőt, hármat! Akciós most! Vannak emberek akik ezzel-azzal küszködnek, hosszú a jelenléti a kórházakban, meg lehet nézni! Nem kellemes látvány, persze, de látvány. Az élet nem egy kólareklám, helló! Esetleg párhuzamos világok vannak, nincs kizárva, sőt…! Ez esetben mindenki maradjon ott ahol van, ne változtassa pozícióját, ne ficánkoljon, lődörögjön, ne akarjon „jófej” lenni! Nem olyan egyszerű az amúgy sem. Tehát ne csináljunk semmit, vagy csináljunk színházat, kinek melyik szimpatikusabb, testhezállóbb.
Az új esztendő kimenetelére eközben számos kiváló prognózis létezik. Feltehetőleg a szabadságnak sajátos értelmezései jelennek majd meg, önvédelem céljából. A körülmények újszerű fölfogása, nem hogy fotel-, de barátságos és bágyadt heverőforradalomhoz vezet. És ami ezzel együtt jár, az elnyomásnak legkülönbözőbb formái és fokozatai tűnnek föl a színen. És persze határtalan boldogság, hisz mint a professzionális életszakiktól tudjuk, „igazán boldog csak az lehet, aki nem lehet boldog”. Lakjunk tehát jól úgy, hogy ne vegyünk magunkhoz táplálékot! Keljünk fel és induljunk útnak, ha közben feküdni is vagyunk kénytelenek! Satöbbi. Feladatok is várnak, ahogy ez az új helyzet előáll(t). Le kell szoknom a törekvésről, műfajom a nihil, abba ilyen elhajlások nem férnek bele. Nem kell úgy tenni mintha úgy lennék itt mint bárki más, illetőleg nem szabad. Látható ugyanis mi az eredmény, bűnhődni kell az élniakarásért. Teljes kikészülés hetente (hetente! a jó kibaszott, kurva életbe!) és semmi, de tényleg, effektíven zéró teljesült óhaj. És minden alkalmat el kell gyászolni, noha az időbe persze belefér, a szívbe nem. Közömbösnek maradni, micsoda grandiózus projekt! Elvarrni a szálakat, nem elvárni semmit, de még csak várni sem. Átutazónak lenni sem utolsó. Néha kellemesek a fények, vagy az illatok, megesik, hogy szól a zene, máskor csönd van, bár tulajdonképpen mindegy. Így megy majd ami megy, valameddig. És helyenként még belenyugodni is sikerül majd. Aztán, hogy a körülmények merre alakulnak, nem lehet tudni. Illúziók nincsenek, és ezzel nem vagyunk szegényebbek, ellenkezőleg: gazdagságunk alig mérhető.
Szerző:
