Nehéz napok

Summa summarum: tizenhét éven át éltem férjemmel Bukarestben… ideiglensen. Amikor az egyetem után állami munkahelyként (más nem létezett) a televíziót választottam a tanügy helyett, ezt nem godoltam egy életre szóló elkötelezettségnek. Csakhogy közben hivatalosan is szakmát váltottam, soha nem tanítottam, hanem szakmai gyakorlatom révén hivatásos újságíróvá váltam.

A román fővárosban töltött utolsó pár évnek volt néhány „kimagasló” mozzanata. Torokszorító emlékek. Kettő az ellátáshoz kapcsolódik. Férjem, aki hét órától dolgozott egy vállalatnál, minden reggel öt óra előtt beállt a tejsorba, hogy két fiunkat táplálni tudjuk. Ha esett, ha szél fújt, ha minusz 25 fokos hideg volt, a nép az utcán állt sorban tejért – néha órákig. Egyik alkalommal a párom kiszámította, hogy az utolsók közt lesz, akiknek jut még fehér nedű. Hát nem jutott. Egy belügyes tiszt (messziről lerítt róluk a foglalkozásuk) soron kívül elvitte az utolsó litereket az orra elől. Máig csodálkozom azon, hogy nem gyilkolta meg az illetőt. Az én legdurvább kudarcom egy karácsony előtt esett meg: a 450. helyen álltam a sorban azért, hogy egyetlen liter étolajat vásárolhassak. Otthon egy csepp sem volt – az ünnepekre. Az elárusítók közölték, hogy 500 liter olajat kaptak, annyi osztanak szét. Így csaknem három órán keresztül nyugodtan araszoltam a végső cél élérése felé. De előttem 4-5 emberrel elfogyott az olaj. Mert mindig voltak Ü betűsök, azaz „üsmerősök”. Nem tudom, hogy értem haza. Akkor Vásárhelyről édesanyámék is feljöttek „ünnepelni”. Tehát mind a haton olaj és bármilyen más zsiradék nélkül karácsonyoztunk. Mégsem akkor határoztam el azt, hogy kiköltözöm az anyaországba. Hanem akkor, amikor megjelent Magyarországon az Erdély története című vaskos mű. Ceausescu örjöngött emiatt. Minden romániai román és magyar nyelvű lapban ócsárolni kellett a „történelemhamisítást”. Szerencsére a lapnál, ahol dolgoztam, nem én voltam a szolgálatos seggnyaló. Ezt mindig megúsztam, de ez nem azt jelenti, hogy írhattam a valóságról. Mellébeszéltem, hogy élhessek. Erre nem vagyok büszke, de ez volt. Szóval lapítottam, de aztán kényszerítettek arra, hogy a köztársasági palotában személyesen is részt vegyünk mi, újságírók egy konferencián, ahol el kellett ítélni az Erdély története kötetet. A románia magyar „jó hazafiak” a hatalmas gyűlésteremben a pulpitusról szapulták a könyvet, vagyis az erdélyi magyarság valódi történetét, a saját türténelmünket. Ceausescu jelenlétében. És nekünk tapsolni kellett. Úgy ültettek le a Palotában, hogy minden második sorban mi ültünk, újságírók, művészek, közöttünk pedig egy-egy sor üresen maradt, s oda az utolsó percben beterelték a szekusokat… Úgy éreztem: ez a vég. Megsemmisülök. Az önfenékberugdosásnak ez a formája kétségbe ejtett. A koferencia után nem szálltam autóbuszra. Két órán át gyalogotlam hazáig a fagyos hidegben. Otthon bejelentettem a férjemnek: el kell hagynunk az országot. Nincs tovább. Ám néhány hónap alatt rájöttem, hogy képtelen vagyok elhagyni a szülőföldemet, szüleimet, akiknek egyetlen gyermeke vagyok. (Édesapám már nem él, édesanyám 92 éves, velünk lakik Marosvásárhelyen.)

Folyt. köv. 

Szerző:

Belépett: 12 év

Rebarbara

Blog kommentek: 211Blog bejegyzések: 9Regisztráció: 17-11-2011

Írj megjegyzést