Idézet Szendi Gábor programozó matematikus, forgatókönyvíró, dramaturg, pszichológus 300 oldalas Pánik – tények és tévhitek című könyvéből: „Azon később sokan elgondolkodtak, miért csak 1959-ben fedezték fel a pánikot, ha az olyan gyakori, mint manapság. Erre két válasz van. Az egyik, hogy a betegség olyan ritka volt, mint a depresszió, s csupán attól ugrott meg hirtelen a gyakorisága, hogy üzleti érdekké vált a „felismerése”, a másik válasz pedig… másik válasz tulajdonképpen nincs.”
A 2009-ben a Jaffa Kiadónál megjelent kötet végre tételesen, tudományosan megfogalmazta számomra azt, hogy mi történt velem az utóbbi 26 esztendőben, és miként kellett volan viszonyulnom saját állapotaimhoz, nyavalyáimhoz. Meggyőződésem, hogy ha ezelőtt 26 évvel (mindájrt megmagyarázom, hogy miért pontosan akkortól számítom pokoljárásomat) Szendi Gábor olyan okos lett volna, mint ma, és én 37 évesen találkoztam volna vele, és olyan bizalmas viszonyba kerültünk volna, hogy behatóan foglalkozott volna az állapotommal, akkor nem került volna 15 évembe a saját magam ásta, erősen mély gödörből való kikapaszkodásom. Mégpedig olyanformán, hogy mindenfajta eredménytelen kezelés után saját magamat ragadtam üstökön, és kirángattam enmagamat a mélydiliből. Persze nem egyetlen nap alatt, és nem is ennyire tudatosan…
Ezelőtt 26 évvel, 1985 tavaszán, pontosabban március 26-án életem filmje elszakadt.Újságíró vagyok, voltam negyven éven keresztül. A bukaresti sajtóházban (Kreml-szerű, orosz típusú épület) dolgoztam egy hetilapnál. Egyik délelőtt kolleganőm születésnapját ünnepeltük. Valamiért a mellékhelyiségbe mentem, bizonyára azért, hogy könnyítsek magamon, de lehet, hogy a hölgy virágait tettem éppen vázába, és amikor belenéztem az ott levő tükörbe, azt éreztem, hogy nincs tovább. Elkezdtem remegni, úgy éreztem, hogy még a szerkesztőségi szobáig sem tudok visszamenni. Nem mondhatom, hogy hányingerem volt, azt sem, hogy szédültem, azt sem, hogy éppen nagyon rossz kedvem volt, azt sem, hogy éppen menstruáltam, bár lehet, hogy így volt… hanem mindez egyszerre történt, és ettől a pillanattól kb. 15 éven át – erősebben vagy gyengébben – azt éreztem, hogy nem vagyok ura önmamagnak, hogy képtelen vagyok irányítani az életemet. Vélem, ez elég ijesztően hangzik. Nos annál sokkal, de sokkal ijesztőbb volt, mint amit ezek a pőre szavak képesek visszaadni, kifejezni. Tudom, másoknak, skokanak volt, van ilyen érzése.
Nos mára elég volt az emlékezésből. Pedig már nem reszketek, ha arra a márciusi délelőttre gondolok. Tény, hogy életem három legnehezebb napjának az egyike ez volt.
Folyt. köv.
Szerző:
