A világot sötét felhők burkolják be,
elérhetetlen a szíved rejteke,
elérhetetlen a lelked, olyan távoli,
hallgatod az embereket mindenfélét beszélni, csámcsogni,
hallgatod, hallgatod és túl sok,
eláraszt a világ, az égen villám villog,
és a kocka üvegfalán csak hullnak az esőcseppek,
egyik kerget másikat, a másik az egyiket,
belül ott a kockában, oly érzéstelen a Magány,
futnak a sínek és nem messze a Halál,
amott messze látod, a messzi látóhatár,
csak figyeled a lelked és már semmi se fáj.
Oly nehéz, éled, telik napról napra
kinn megdörren az ég, a kockába mintha villám csapna,
a szilánkok pattognak, a vízzel vegyülő vércseppek táncolnak,
és végül csak ülsz a viharban a síneken,
ember egy lélek se körülötted, senki se figyel,
a kocka szétpattant, véred mosódik a talajba,
a vonat közeleg, a mozdony sípol, nagy a robaja,
a fék csikorog, mint lebegve mindent oly messziről hallod,
csikorog és a sínek közé ájulsz, a kocka végül teljesen szétpattan,
a vonat jön, tested a mozdonyhoz csattant,
végül már csak a vörös hajszálak jelzik ottléted,
a halált már réges-rég nem féled.
A villám verte kocka szilánkjai sebezték léted,
vörös hajszálak a vért beszívó földbe ragadva,
visszacsalogatták szellemlényed,
ezen a viharos éjszakán kihunyt minden fényed,
szellemlánnyá lettél,
a sínek mentén kísértesz.
Szerző:
