Az első napfogyatkozás, amit láttam 1999. augusztus 11-én volt; Budaörsről néztem, a Kő-hegyen álltam én is a mindent kitakaró fekete papírnapszemüvegben, csak a napkorog pici sárgás része volt az, amit ezen keresztül lehetett látni.
Aztán 19 évesen láttam a Werckmeister harmóniákat és beleszerettem a Valuska monológjába.
2018. februárjában elkezdődött és augusztusra teljesen beáll bennem a teljes napfogyatkozás. Nem tudom, a pokol vagy csak szimplán a jeges túlvilág volt az ahol ezidő alatt jártam? Még ha csak visszagonolok a legtöbb részére is teljsen kiráz a hideg a szégyentől, attól a némaságtól és kontrollveszettségtől, ami reám telepedet és általa majdnem teljesen eggyé váltam a megsemmsüléssel, feloldódtam az odaát sötétségébe.
Már vége van. Vége kezd lenni. Elhagyja a hűvösség a végtagjaimat, fészkükről újra felröppennek a madarak, a fű megmozdul a pirkadat balzsamos fényében és bennem kezd újból lüktetni valami. Egy dallam? Egy érzés? Egy emlék? Nem tudom. Csak valami ahhoz hasonló, amit mindezek előtt éreztem. Egy részem valahol tudta, hogy vissza jő a Nap.
Szerző:
Én is 1999-ben láttam először, bár nagyon kevésre emlékszem, én 7 éves voltam.
Sok sikert a madaraknak!
Én is pont 7 voltam. 🙂