Olyan furcsa minden. Állandóan gondolkozom, kattogok valamiken, sokszor azt sem tudom már, hogy miken. Nap mint nap ugyanazokat a köröket futom.
Csak röpködnek a gondolatok, hogy mit miért tettem eddig, és mit tennék, ha megint ott lennék abban a pillanatban. És valamiért mindig arra lyukadok ki, hogy elszúrtam azt is, és azt is, és azt is. „Mi lett volna ha”.. Ezért sokat gondolkodok a jövőn is, ábrándozok, hogy ha hasonló ilyen és ilyen szituációba kerülök, akkor ezt és ezt tegyem vagy milyen irányba tereljem a dolgokat, hogy adott esetben milyen kimenetelt kapjak. Ami sokszor hasznos is volt. Tényleg tudtam, hogy mit lehet helyzetekből kihozni, de tovább sosem gondolkoztam. A következmények mindig úgy tűntek, hogy újra csak elszúrtam mindent. Talán, ha nem próbálok irányítani, akkor jobb lett volna? Ezzel szúrtam most meg el, hogy próbáltam nem elszúrni? Történhet az életben valami jól is vagy csak baklövések sorozata minden?
Nem szerettem a rossz meglepetéseket, mert azok ugye rosszak. De a jókat sem, mert azok meg mindig figyelemmel járnak. A figyelmet sem szeretem. Úgy figyeljenek rám, hogy nem tudok róla. Nem bírom, ha néznek vagy beszélnek az emberek rólam. Ha nevetnek az utcán, félve pillantok arra, hogy vajon én vagyok-e a tárgya a jókedvüknek. Hogy ha valaki rám néz az csak azért van, mert olyat lát rajtam, amit meg kell bámulni. Ha rólam beszélnek, pedig csak azt taglalhatják, hogy mit csináltam megint rosszul, hogy mit rontottam el, hogy miért nézek így ki. Nem szeretek középpontban lenni. Nem szeretek felszólalni. Nem bírok akár csak beköszönni is egy társaságba. Mindig csak ez jár a fejemben. „Rám néztek… vajon most mit gondolhatnak.. mit akar itt ez”
Szívesen segítek másoknak, szinte bármiben. Nem szeretem, ha hálálkodnak, de az érzést, hogy hasznos voltam, azt szeretem. Csak köszönjék meg, de ne emlegessék, ne köszönjék meg ezerszer. Igazából nem is miattuk segítek. Megszánom őket, nekem jobb érzés lesz belül, hogy segítettem. Magamnak segítek. Segítséget viszont sosem kérek. Kényelmetlen az érzés, hogy segítséget vagy szívességet kérjek. Ez nem is tudom.. azt kelti bennem, hogy másoktól függök és teherré válok nekik. Kiszolgáltatott leszek, sebezhető. Holott amúgy is sebezhető vagyok, egy céltábla. Mindent rosszul csinálok, belém csak rúgni lehet.
Mindig csak a gondolatok. Más is ennyit gondolkodik? Miért érzem magam mindenki felett állónak, mégis egy senkinek, aki csak úgy idepottyan a világra és várja, hogy mikor ér ez a történet a végéhez? És, hogy van-e értelme itt bárminek is..
Mindig csak hazudok, mindenkinek. A dolgaimról senkinek nem beszélek, ha bármi van, akkor csak elhangzik „csak fáradt vagyok.” Állandóan fáradt vagyok. Ha lehetne este szemetbehúnyni és reggel azt nem kinyitni többet. Hogy minden elhalkulna, eltompulna és semmivel sem kell többet törődni.
Szerző:
Az utolso bekezdest leszamitva en is irhattam volna… De a vegevel nem ertek egyet. Volt, hogy bennem is felmerult ez, de en inkabb elni akarok es fejlodni…
Az utóbbi időben ugyan azok a 3-4 hetes periódusok ismétlődnek.
A gondtalannak nevezhető 1-2 nap, amikor terveim lesznek és a jövőre gondolok, és pozitívan állok a dolgokhoz. Nem túlcsorduló boldogság, de egy kellemes jól lét.
A legnagyobb részét ennek a körülbelül egy hónapnak az teszi ki, hogy érdektelen leszek. Nem érdekel semmi a világból, legszívesebben eltüntetném azt. Se élni, se halni nem lenne jó.. és csak gondolkodom. De az jár a fejemben, hogy ha reggel nem nyílna a szemem, én nem igazán bánnám.
És van 2-3 olyan nap, amikor kifejezetten élni nem akarok. Semmit sem akarok, de ezt a legkevésbé.