Van ez a mániám. Ami igazából csak azért lett ilyen, mert mindig vissza volt fojtva. Nem voltam elég ahhoz, hogy kezeljem a hülyeségeimet.
Például hogy nem érdekelnek a szavak, vagyis nem úgy, vagy nem tudom.A hangok érdekelnek. Általános harmadikos lehettem, amikor az egész osztály rajtam röhögött énekórán, miközben én annyira szörnyen éreztem magam, hogy még bőgni sem mertem. Felszólítottak. Hát már akkoriban sem bírtam a rivaldafényt. xD Bestresszeltem, próbáltam szépen énekelni, de annyira a hangokra koncentráltam, hogy a szöveget észrevétlenül átköltöttem; bár nem is annyira észrevétlenül, mert rajtam kívül mindenkinek feltűnt. Az eredeti szövegre rímelő totál oda nem illő szó beillesztése miatt volt ez a nagy hahotázás. Nagyon rosszul éltem meg, a zenéhez és a magamhoz való viszonyulást is elég erősen eltorzította ez a dolog. Nem mertem már énekelni, nem értettem, miért történt ez, bántásnak éltem meg az ártatlan nevetést, totál szétzuhant a kis alig tízéves fejem. Tudom, hogy ezt kb a nagyszünetben illő lett volna feldolgozni, de nem történt meg. Szánom-bánom.
Mivel ma megismétlődött, mert számomra is hihetetlen módon még mindig szeretek énekelni, elgondolkoztam, hogy ugyan mi a bánatért van ez a hülyeségem, hogy észre sem veszem, és átköltök bármit. Hát azért, mert legszívesebben csak óbégatnék. xD
Najó nemigaz. De szavaknak nincs olyan hatalmas jelentőségük. Nem azért, mert nem tudok megjegyezni egy szöveget, mert nyilván meg tudnék, szeretem a költészetet, nagyonis értékelem. De a dallam és a ritmus sokkal fontosabb szerintem, a szavak csak eszközök. A költők is sokszor hajlamosak egymás után értelmezhetetlennek tűnő szavakat összehordani, amik akkor épp kipattannak a fejükből, hogy ezt a zeneiséget kövessék. Meg lehet magyarázni persze, hogy mit meg hogy gondoltak akkor épp, de fölösleges. Ezért művészet a költészet, a soha véget nem érő magyarázás pedig nem.
„Csak én, csak én,
virrasztalak,
te sanda fény,
rozsdás salak,
mint az, aki
sírból kikél,
bolyongani
hant szélinél,
bús jaj-sziget,
el-nem-fogyó,
fanyar, hideg,
mérges bogyó,
te édes és
lágy, szörnyü te,
kétségbesés
zöld könnyüje,
tolvaj-hivó
mécs, régi pénz,
kancsal biró,
ki félrenéz,
megbolygató,
aszott parázs,
tündér hajó,
kalóz varázs,
te holt világ,
sírhalmi érc,
vak holdvilág,
mely alig égsz,
s elhiteted,
mi nem-való,
az életet,
bűvös csaló”
Valami ilyesmire gondoltam. A költő a szókincsével és az pillanatnyi hangulatával fejezte ki az érzéseit, de az az érzés túlnőtt bármelyik szó jelentésén, vagy jelentőségén, és egy megfoghatatlan harmóniává vált.
Szerző:
