Mintha az utolsó lenne …

Mindig, mind mintha az utolsó versem lenne,

rím és érzés mélyebb kapcsolatot keresne,

mégis mindig mintha az utolsó versem lenne,

köröttem a világ merő közönye peregne,

és mi van ha így lesz? Mi van ha ez az utolsó versem?

Eddig is rejtőzködtem, nem lesz rajtam rejtjel,

Mi van, ha eljönnek a kibaszott utolsó sorok,

és te továbbra se figyelsz rám, azt is elmulasztod,

és talán, talán ha jobb érzésű vagy, lesz egy kis rohadt bűntudatod,

ha nem, akkor az életet, szimplán tovább forgatod.

Azt mondják, a halállal, a gyásszal is megy tovább az élet,

és aki elment azt akarná, hogy te tovább éljed.

 

De míg él és az utolsó sorát is, bár fájhat de írja,

arra kér, még ne, szívből kér még ne gondolj a sírra,

 csak figyelj rá, tudd, érezd át mi zajlik benne,

könnyeivel adózik ha érez és figyel, és a kibaszott világ közönye

veszi körbe és belül szíve-lelke vérzik,

napról napra fojtja le magában a rohadt érzéseit,

és könnyei közt kér, de a világnak nincs ideje rája,

mondják, „oh, ez mindig sír, negatív, kerülni el a picsába”.

De baszd meg, nem érted, nem érted mi ez az egész,

én se mindig értem, de a sorok között könnyem patakban folyni kész,

de vannak akik értjük, akik kibaszottul értjük egymást,

tudjuk érteni, érezni,  tüskésen ölelni és együtt annyira nem fáj,

mégis érezni, mit a másik hasonló érez,

mikor újra egyedül hagy, engem könnypatak éget,

hiszen időnként egymásért kell erősnek lenni,

a saját érzéseink nem feltétlen engedni, de semmit se feledni.

 

Eljátszok a világ közönyével és minden vers mintha utolsó volna,

sodródok és fuldoklok az érzelmi folyóban.