Volt, mikor még a nap is úgy sütött, hogy melegét is érzetem bőrömön, s nem gondoltam bele abba, mennyi mocsok ült rám azalatt az idő alatt, hogy jártam a várost. Verejtékek közt a melegtől kábuldozva, elvegyülve minden, s mindenki között. Majd úgy adódott, hogy meleg sugár helyett hűvös, fagyos, gyászos szelet kapott arcom, ismét mély álomból ébredtem a szörnyű és igaz valóságba. Fának levelei nem hullnak ősszel oly gyorsan, mint ahogy elveszetettem maradék családom tagjait 1,5 éven belül. Mind megannyi elmúlasztott pillanat, mind megannyi örök mosoly, örök vigasz, örök megértés és feltétel nélküli szeretet mind odalett. Minden már csak emlék csupán, egy festmény, melyet egyre messzebről, egyre távolabbról bámulok, s csak tűnik, tűnik tova minden, mintha soha nem is lett volna. Úgy ahogy én magam sem. Mert bár szép a virág, melyet szálakban vehetünk, de mégis gyökerei nélkül elhal egy idő után, s felemészti a hiány. A hiány attól, ami neki életet ad. A gyökerek, a megalapozott döntések, a megalapozott bizalom, a biztonság, a táplálék, a szeretet, s minden mi ahhoz kell, hogy életben maradhasson. Minden bűntudat nélkül emésztjük fel magunkban a természet adta kegyes kincseket, veszünk el a technika csodáiban, próbálunk lépést tartani a folyamatos megújulással, közben elfelejtve azt, hogy honnan indultunk. Nem hagyva elég időt arra, hogy bármi kibontakozzék. Ész nélkül, sietve rohanunk a dolgok felé, s közben észre sem vesszük, ahogy apránként kiölik belőlünk ezek a dolgok az értékeket. Nem csak a megőrzést, a megbecsülést, az óvást, melyek alapvetően fontosak, de már a szeretetet is, s a megállapodást, a megélést, átélést, átérzést, a nyugalmat, a megpihenést és mindent, mi körülvehetne minket azáltal, hogy létezünk. Rohanunk, de csak kapkodunk, így soha nem találjuk meg azt, amit igazán szeretnénk. Nincs idő gondolkodni, nincs idő helyrehozni, tovább kell lépni, mindennek hátat fordítva. Nem.. Ez nem megoldás. Ha az utadba kerül egy kidőlt fa, ha megkerülöd, az attól még ugyan ott marad, hiába az egész, s ki tudja, hogy meddig kell majd kerülgetned. Lehet épp egy óriási fa áll előtted, s ahelyett, hogy átugrottad volna, fogtad és megkerülted. Van rá megoldás. Ha átugrod is ott lesz, de nem szenvedtél azzal, hogy kilómétereken át egy olyan dolog miatt szenvedsz, róvod a köröket, melyet ott, s már akkor is könnyedén, egy határozott, igaz, elszánt mozdulattal akár át is ugorhattál volna. S ha bármikor újra valahogy arra az útra térsz vissza, már tudod, hogy ezt egyszer már leküzdötted, s még egyszer is meg tudod csinálni. Kérdem én, mond. Mégis mi a probléma?
Szerző:
