Hát gyerekek …. becsapódtam a lebegésből mint meteorit az őskorban, úgy becsapódtam, a dínók kihaltak.
Csak zokogtam és zokogtam és öklendeztem és majdnem hánytam … és tudjátok mit? Igenis vannak emberek, akiket időnként fel kell öklendezni és ki kell hányni.
Kolléganőm megint megdermesztette bennem a szart. Csak úgy verbálisan, ahogy az anyám is mindig kicsinált.
Lesz most a központi könyvtárban egy ilyen szűrővizsgálat, a kórházból jönnek ki orvosok, amire ő jelentkezett, én nem. Ez mozgósíthatta hogy érdeklődjön. Teljesen kiborított. Kérdi tőlem, nem küld e el a HÁZI orvos vérvételre, mert az anyukáját elküldte mindig … mert EZEK A GYÓGYSZEREK … nem veszélytelenek ám … akkor nem felelős a dokid ha nem … mert EZEKNEK A GYÓGYSZEREKNEK rengeteg mellékhatásuk van ám. Első beugró szar gondolatom: miaszentszar? ezek a gyógyszerek? mik???? és rögtön kombináltam hogy én soha a büdös életben nem beszéltem neki az életemnek erről a feléről, sőt, ugye az üzemorvosnak se, de WÁO, A HÁZIORVOSOM SE TUDJA, MERT TÖBBET LÁT A PSZICHIÁTER MINT Ő. A háziorvos mikor bemegyek néha azt se tudja ki vagyok, pedig a szüleimnek a házidokija is ő … de persze, milyen gáz is lenne anyáméknak ha a házidoki előtt kiderülne hogy itt mégsincs ez-az rendben ha a lány pszichiáterhez jár.
Na bakker beütött a krach ezzel. Gondolkoztam miaszentszar, de végképp nem értem. Anyukája egy idősotthonban él, úgy tudom Alzheimer-es vagyis, mit takar hogy ‘ezek a gyógyszerek’ és miért nekem pofázik erről? Jaaaa, neeeem, sose küldtek vérvételre és amúgy úgy gondolom, ha bármi mellékhatást észlel az ember azt magán úgyis észleli az kiderül elég hamar, ahhoz nem kell vérvétel.
Na mindegy, baszta a csőröm mit akart ezzel, legfőképp az hogy tud e rólam, mert hogy én sose beszéltem neki erről az biztos. De nem hülye. Reggeli antidepresszánst ott szoktam bevenni, legtöbbször olyankor amikor még nincs ott, vagy ha mindketten ott vagyunk, várom míg valahova kicsit eltávolodik vagy minimum elfordulok, de ő se hülye.
és akkor ez a vérvétel téma, meg hogy elmondta nekem a koleszterol / rin (vagy nem is tudom melyik helyes) szintjét, hogy szednie kéne a gyógyszert hogy ne legyen egy agyi infarktusa, én meg közben azon gondolkoztam, hogy 30 évesen kb nem akarok még halálfélelmet.
Sőt, ő nem tudhatja de ti nagyon is, hogy mennyit foglalkoztat a halál amúgy is, és a kolléganőm által is non stop ez megy.
Öhm, és akkor még megtetőztem a napot a mai kiállításmegnyitóval este 6-kor. Na az meg újabb szorongásos dolog, mert rengeteg ember van ilyenkor, idegenek de tömegével, gyerekek, felnőttek és ha ez nem lenne elég mindig ott van az a rohadt sajtó amit utálok, a hülye újságíró meg a rohadt tv-s kamera. Most csak egy volt, de mindenfele forgott, egyszer felém is, elléptem, meg a hülye újságíró a fényképezőgépével. Utálom.
Ahogy elindultam haza, ez már este 7-kor buszra vártam, aztán a kutyával sétáltam, kolléganő szavai kattogtak a fejemben, ott beszélt bennem, nem távozott, megőrített. A boltban a sorban állva kezdtem könnyezni, haza érve beomlott a rendszer és a lebegésből becsapódtam. Heves zokogás tört rám és konkrétan öklendeztem…majdnem hánytam …. de ahogy ez elmúlt, csend lett a fejemben, kolléganő nem beszélt többet. Csend lett. Fáradt és tompa csend.
Megint új szakasz kezdődik, új tompa, érzéstelen, (lebegő?) szakasz és várom az újabb érzés-meteoritot.
Szerző:
Szarja magát össze az ilyen.
Amikor ez a fajta bőgés jön rám, én is mindig öklendezni kezdek…
Így innen nézve, nekem úgy tűnik hogy inkább beszélt magáról, mint rólad.
A reggeli hányós időszakomnál éreztem azt, hogy a magamra erőltetett, szorongást okozó helyzeteket ill az elnyomott dühöm hányom ki. Van amit nem tudok lenyomni a torkomon.
Arra gondoltam, hogy hasonló esetben kipróbálom ezt:
– lerajzolom
– leírom alá, amit nem mondhatok el neki
– kiszúrom a szemét
– letépem a haját
– összegyűröm
– megtaposom
– végül kihajítom a kukába
Hátha ezzel a rossz érzéseket is kidobom és nem kihányom/falcolok/gyszert veszek be.
A profilképeden te vagy?
Rendes Tőletek, (lányok), hogy így mellettem. Kiscsillag csak sejtésre, megérzésre lány.
Rajzolni nem nagyon tudok…de papírt meg papírzsepit tépkedni azt rendszeresen szoktam, néha idegességből is. Lehet, nem csak a haját tépném le hanem a fejét is ilyenkor! Ma korábban lefekszek, mert holnap hosszú lesz megint reggeltől este fél 7-ig kétféle programmal, rengeteg emberrel, külsőssel, a szociális szorongásokkal, de azt nagyjából bírom, valahogy teszem a dolgom és kívül helyezem magam az eseményeken. Viszont remélem kolléganő nem nyomakszik elő valami fasza témával még pluszban.
Ilyen amikor sok, amikor már túl sokat lebegtem. Egyszer csak kibukok. Ma alszok, előbb lefekszek féllel picit emelt frontinnal, tegnap is így tettem csak épp még 1-kor ültem az ágyamon kislámpa fénynél és agyaltam a sok baromságon meg izzottam belül. 1 fele lefeküdtem és mint akit kiütöttek. Holnap viszont még korábban kell kelnem és ugyanúgy bazi későn érek haza. Remélem, azon kívül hogy bazi hosszú nap lesz, semmi extra meglepetést nem tartogat. Totál kiszámíthatatlannak érzek mindent magam körül.
Ezt amúgy csak nemrég fogalmazgatom meg, hogy néha ki kell hányni egy egy embert, meg érzést … melyikőtök írta, düh, jó ez a pontosítás. Nekem még nehéz. Nagyon sokáig ezt pl letagadtam magamban ha valaki így rákérdezett: dühös vagy? nem! és mi van ha mégis? Csak nem ismerem fel. Még mostanság tanulom ezeket.
Dehogy én
Ez csak egy kép, ami magamra nézve is kifejező.
Nő (lány) vagyok.
Én sem tudok rajzolni. Vmi ovis szintű pálcikaember is jó lesz nekem. Gondoltam majd égnek áll a haja, úgy könnyű letépni.
Azt nem vitatom, hogy a lebegés jó védelmi stratégia, de vhol természetellenes, hogy ennyire el kell nyomnod a rossz érzéseket.
Jól gondoltam.
Talán nagyon régről hozom ezt, talán még a családból, sose élhettem meg / át ami bennem zajlott. szorongtam? kit érdekelt? hajtani kellett, addig hajtottak, már 30 körül voltam,túl a második diplomán, de bekerülve a pszichiáterhez. meg akartam halni? kit érdekelt? beszélgetett velem bárki? nem. észrevette bárki hogy gáz van? nem. egy pszichológusnak nagyon hálás vagyok, aki először MEGLÁTOTT. ÁTLÁTOTT mindenen. mindig mindenre rendszeresen azt mondtam, hogy nincs semmi …. és a mai napig néha azt mondom, teljesen mindegy mi van velem. egyedül a pszichológusnál érzem azt ha csak haloványan is egy időre, hogy nem mindegy, ott tudok őszintén. próbálom érezni mi van velem, de ott is küzdök. tiszta póker-arc vagyok, mindig is voltam. tökéletesen megtanultam elrejteni mindent talán még önmagam elől is. nagyon érteni kell hozzám.
Itt lehet a hiba. Elnyomással védekezel, de ezzel csak mèlyre nyomod.
Nekem is olyan érzésem van ezzel az öklendezős-fojtogatós érzéssel kapcsolatban, hogy a sok elfojtás szülte.
És ezen nem is tudok segíteni egyáltalán. Hiába ordítanám az anyám képébe hogy mit tett velem, egyszerűen képtelen lenne felfogni.
Akkor meg minek.
A düh érzete nekem is tök új. A minap éreztem azt hogy úgy beleöklöznék a falba. Csak eszembe jutott, hogy minek. Semmivel nem lenne jobb.
De legalább újabban tudok dühös lenni én is.
Ööö, meglàttam a bejegyzésed címét, úr isten, ezt nem én írtam?? 🙂
Pár napja szinte szó szerint ezt mondtam barátnőmnek, márpedig van egy közepesen fejlett emetofóbiám, szóval ha én a hányást emlegetem ott nagy a baj.
Együtt tudok veled érezni.
Nekem is olyan érzésem van ezzel az öklendezős-fojtogatós érzéssel kapcsolatban, hogy a sok elfojtás szülte.
És ezen nem is tudok segíteni egyáltalán. Hiába ordítanám az anyám képébe hogy mit tett velem, egyszerűen képtelen lenne felfogni.
Akkor meg minek.
A düh érzete nekem is tök új. A minap éreztem azt hogy úgy beleöklöznék a falba. Csak eszembe jutott, hogy minek. Semmivel nem lenne jobb.
De legalább újabban tudok dühös lenni én is.
Kiélni nem jó (falba verni, leüvölteni mást), de normál esetben megèli az ember az érzéseit. Tud dühös lenni, ami nem egyenlő a dühöngéssel.
Igen. Az elnyomás. Az elfojtás. Ez jellemző az egész életemre, jellememre. Régen anyám mondogatta, hogy be kéne ülnöm egy kocsiba…illetve ezt pszichológus is, ülj be és ordíts. Ezek nekem nem .. nem .. nem, képtelenség. Egyszer mentem ki erdős részre, nagyon messze voltam az úttól, csak lepkék, bogarak, fák , 40 fok és magány. Haloványan elkezdtem énekelni de még ott is féltem többet kiadni …
öhm, az a pszichológus akit talán meséltem, a régebbi, ő volt aki pl megtanított párnákat csapkodni. mármint, arra hogy az normális. emlékszem több hónapig mondtam neki, hogy az nem normális dolog.
ő meg közölte velem hogy az nem normális amit én csinálok és erősített a párna csapkodásban. puhább dolog mint a falat verni ököllel . persze nagyon ritkán de néha ha annyira akkor bokszolom a párnát meg vagdosom ide oda a szobában. a kutyám meg néz, hogy diliházba került mellettem. 
de ma is ritka …. a lebegés is elnyomás, tudom én, de nem megy …
ma megint jött az öklendező zokogás de ma nem tudom megmondani mi volt … kimozdítottam magamnak a gyomromból, de erről írtam fentebb külön. Túl sok volt már megint.
Sztem az lenne jó, ha a lebegès és az összeomlás helyett lenne vmi köztes állapot, ahol azért az érzések megvannak. Ehhez viszont vhogy el kellene bírnod.
Nekem is olyan érzésem van ezzel az öklendezős-fojtogatós érzéssel kapcsolatban, hogy a sok elfojtás szülte.
És ezen nem is tudok segíteni egyáltalán. Hiába ordítanám az anyám képébe hogy mit tett velem, egyszerűen képtelen lenne felfogni.
Akkor meg minek.
A düh érzete nekem is tök új. A minap éreztem azt hogy úgy beleöklöznék a falba. Csak eszembe jutott, hogy minek. Semmivel nem lenne jobb.
De legalább újabban tudok dühös lenni én is.
Ó, én már rengetegszer próbálkoztam ezzel az anyám képébe üvöltéssel. Nemcsak hogy neki nem jön át, miről is beszélek (eleve más dolgokra is emlékszik, mint én… minap elkezdett nosztalgiázni pl azon, amikor szexuális felvilágosítást tartott nekem és a húgomnak. gondoltam magamban: arra gondolsz most, amikor 20 éves koromban lekurváztál egy csók miatt? aztán inkább csak annyit mondtam, hogy nekem aztán nem tartott felvilágosítást. mondja, hogy de. idézd fel akkor, mert én nem emlékszem! ő: arra igenis emlékszem, amikor a húgodnak tartottam. én: hát, ez az.), de én se leszek nyugodtabb. Az a düh, ami kb 20 éven át gyűlik, nem kiüvölthető. Elkezdesz üvölteni, és csak még dühösebb leszel.
Jól gondoltam.
Talán nagyon régről hozom ezt, talán még a családból, sose élhettem meg / át ami bennem zajlott. szorongtam? kit érdekelt? hajtani kellett, addig hajtottak, már 30 körül voltam,túl a második diplomán, de bekerülve a pszichiáterhez. meg akartam halni? kit érdekelt? beszélgetett velem bárki? nem. észrevette bárki hogy gáz van? nem. egy pszichológusnak nagyon hálás vagyok, aki először MEGLÁTOTT. ÁTLÁTOTT mindenen. mindig mindenre rendszeresen azt mondtam, hogy nincs semmi …. és a mai napig néha azt mondom, teljesen mindegy mi van velem. egyedül a pszichológusnál érzem azt ha csak haloványan is egy időre, hogy nem mindegy, ott tudok őszintén. próbálom érezni mi van velem, de ott is küzdök. tiszta póker-arc vagyok, mindig is voltam. tökéletesen megtanultam elrejteni mindent talán még önmagam elől is. nagyon érteni kell hozzám.
Kb 10 éves koromtól kezdve éltem olyan családi környezetben, ahol apám és anyám folyton egymásnak esett verbálisan, majd mind a ketten rajtunk (elsősorban rajtam – pechemre én voltam a kevésbé szerethető gyerekük) verték le a bennük felgyülemlett feszkót. Persze, szigorúan csak verbálisan meg megaláztatásokkal. Az volt a koncepció, hogy kifelé azonban szép család vagyunk, a titkolózás így család szinten ment.
Általánosban kipécéztek az osztálytársaim, én voltam a stréber, akibe bárki belerúghatott. Aztán ezt otthon sosem mondtam el, mert minek. Nem éreztem azt, hogy pont onnan remélhetném a védettséget.
Aztán kamaszkoromban rájöttem, hogy biszex vagyok. Újabb téma, újabb fájdalmak, amikről nem lehet beszélni.
Ma, ha megkérdezik tőlem, mindig az a válasz, hogy minden rendben, semmi baj stb. Még mosolygok is hozzá. Annak idején tükör előtt, direkt gyakoroltam be. Túl jól sikerült a szerep: most, ha akarom, se tudom a mosolyt letörölni.
Most nehéz szülés mindig az, ha el akarom mondani, hogy baj van. Segítség nélkül nem is megy. A férjem szokott így velem küzdeni. Kb két óra munkájába telik egy-egy érzést kihúzni, és megy a nyűglődésem közben ezerrel. Gyűlölöm ilyenkor, üvöltök vele, bőgök, nyöszörgök. (És minél többet mondtam a fájdalmamról, annál inkább elborít a szégyen, hogy gyenge és hisztis vagyok, amiért ilyen „semmi” dolgok tudnak bántani.)
Pedig már annyira feszít a sok elnyomott érzés, hogy sokszor azt érzem, hogy belehalok.