Hmph. Nem rossz. Már olvastam egyszer, de akkor nem tetszett. Most onlány kikölcsönöztem és olvasom szorgosan.
Szerző:
Blog kommentek: 3418Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 07-04-2018
mérgező szülők
156 gondolat erről: “mérgező szülők”
Írj megjegyzést
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Én nem rég olvastam, az első fele nagyon tetszett. A második felével, azaz az ott kínált megoldási lehetőségekkel nem tudtam azonosulni, így abban nem is mélyedtem el, de az első fele sok mindent sikerült megértetni magammal kapcsolatosan. Kb. ennek a könyvnek a hatására fejlődött ki bennem a betegségtudatom is, és kezdtem el aktívan foglalkozni a problémáimmal…
Én most olvasom, barinőm letöltötte e-bookról. Már csak azért is érdekes, mert nem csak a szüleimre ismerek, hanem az is kiviláglik hogy én mint szülő miket követtem el. A „megoldási tervek” még hátra vannak…
Most ugrott be, hogy mintha én is csak az első felét olvastam volna el. Úgy rémlik. Most kezdtem el megint. Eddig túl sok újat nem mondott.
Igen, már néhány terápián (és éven) túl ezeket a dolgokat tudja az ember, de mégis jó kis önigazolás, hogy bizonyos mondatokat szóról-szóra olvasok.
Anno én is az első felét olvastam el, a második nem volt egyszerűen érdekes, aztán kidobtam. Valaki évekkel később mondta, hogy biztos azért dobtam ki, mert felzaklatott.
Fura, hogy van, akinek nem mond újat, én most jöttem rá, hogy kábé 10 évig rossz kategóriába soroltam be magam / sorolt be egy volt o.társnőm, aki pszichológus lett időközben.
A kategóriákban vannak átfedések. Utal is erre itt-ott.
A kategóriákban vannak átfedések. Utal is erre itt-ott.
Ah, értem. Most angolul olvasom és így kicsit nehezebb. Elszoktam már tőle. Meg eléggé felkavaró. Most érzem. Mikor magyarul olvastam, akkor nem éreztem. Nyilván nem azért, mert magyarul olvastam, hanem azért, mert akkor még nem álltam készen arra, hogy igazán belemerítkezzek.
Az Eszterről szóló filmet is csak 5 perces részekben tudtam megnézni.
A filmet én csak holnap tudom nézni, mert 26-án vált a stick-em, így holnap addig nézem, míg el nem „fogy” a 8 megám. Bonyolult az élet.
A filmet én csak holnap tudom nézni, mert 26-án vált a stick-em, így holnap addig nézem, míg el nem „fogy” a 8 megám. Bonyolult az élet.
🙂
Én is olvasom a könyvet. PhilC-től hallottam róla. Most kezdtem a második felét, de érdekes, hogy titeket az a rész nem nagyon fogott meg. Mondjuk én korábban már olvasgattam a nevelési stílusokról. Teszek is be ide pár linket, ha valakit érdekel az ilyesmi. Talán szakszerűbben össze vannak foglalva.
http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/magiszter/2003/tel/4.pdf
http://www.drfeherkatalin.hu/upld/3..pdf
http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Pedaggiai_pszicholgia_jegyzet_vodapedaggusoknak/43_gyermeknevelsi_modellek.html
Köszi.
Én olvasom a második részt is. Na már most, én a könyv nélkül is eljutottam oda (ugye a kor…), hogy próbáltam beszélni velük. Na, ők az „immunisak”, ráadásul mindig megtalálják a módját, hogy „utánam nyúljanak”.
Szóval én már kiskoromban is a „szüleimet sénfeltem”, és ahelyett, hogy valamit csináltam volna „a lelkemet vakargattam”.
40 év munkájával odáig jutottunk, hogy eljutottak arra az EGY következtetésre, hogy tényleg hiba volt nem járatni oviba. De a mai napig, ami kellemetlen, az nem volt, álmodtam meg jó a képzelőerőm.
Ah, már egyszer írtam, de nem győzöm hangsúlyozni: ez KÉT PEDAGÓGUS SZÜLŐ! Ráadásul „szakmailag sikeresek” voltak… Csak a szereptévesztés: nekem nem a tanáraim, hanem a szüleim kellett volna legyenek. „az élet is derűs iskola lesz” – írta Ady, na, ezt én nem értettem. Én 24 órás iskolában voltam, semmi derű.
Ahogy B. Eszter írta: abban a bizonyos „fölényes intellektusú, érzelmileg analfabéta kultúrában” nőttem fel én is. Egy autokrata (anyám) és egy perfekcionista (apám) tanár házi iskolájában.
Így aztán mint szülő a saját súlyos nevelési hibáimat is felismerem, mi az, amit továbbvittem, mit nem, és mit „tettem hozzá” – az alkoholizmust. Hát ennyi.
http://ezoterikus.hu/cikkek/konyvajanlo/19162-mergezo-szulok-7-tipusa
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem
hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”.
Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét
feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
– na itt a bökkenő.
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”. Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
– na itt a bökkenő.
Ez hol van, Kleó?
12
KI A FELELŐS VALÓJÁBAN?
a fejezet vége felé
Eddig azt hittem, hogy „irányító” szüleim vannak. Aztán elolvastam a „alkalmatlan” szülőkről szóló fejezetet. Na itt mintha már jó helyen keresgélnék. Most olvasom az „istenszerű” szülőkről szóló fejezetet. Ügyesen haladok visszafelé, harmadik-második-első fejezet. 🙂
Még jegyzetelek is. És kezdek teljesen elképedni: minek jártam (annyi) terápiába, ha amikre most rájövök, egyik terapom sem tudta feltárni, kiszedni, elővenni?
Hmph.
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”. Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
– na itt a bökkenő.
Hoppá, várj, ez a bevezetőben lenne? Angolul tök más van itt.
Én ezeket tudom terap nélkül is, habár ott van az emiatti önfelmentés.
Az előző áter-terap is pl. egyszer csupán egyetlen kérdést kellett volna feltegyen, és fény derül… Nem tette, néhány év múlva „kikínlódtam” a dolgot egyedül. Persze ez is kapcsolatos volt a „vadakkal” (így szoktam hívni t. szüleimet).
Mondjuk ezek egy sématerápiában is előjönnek, olyanba te se jártál?
„Mondja ki hangosan: „Mint felnőtt, a szüleimmel való
kapcsolatomban felelős vagyok azért, hogy…”, majd folytassa a listán szereplő dolgokkal:
1. leváljak a szüléimről
2. őszintén meglássam a velük való kapcsolatomat
3. szembenézzek az igazsággal a gyerekkorommal kapcsolatban
4. legyen bátorságom meglátni az összefüggést a gyerekkorom és a felnőttkorom eseményei
között
5. legyen bátorságom kifejezni irántuk a valódi érzéseimet
6. szembesítsem őket, és csökkentsem a fölöttem gyakorolt hatalmukat és befolyásukat, akár
élnek, akár meghaltak már
7. változtassak a viselkedésemen, ha az kegyetlen, bántó, kritizáló vagy manipulatív
8. megfelelő segítségért forduljak, és meggyógyítsam a bennem élő gyermeket
9. visszanyerjem a felnőttnek járó hatalmat és önbizalmat
Fontos, hogy felismerje, a listán szereplő feladatok célok, nem pedig olyan dolgok, amelyeket
egyik napról a másikra kell teljesítenie. …”
1., 7., 9. – ez nem megy
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”. Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
– na itt a bökkenő.
Hoppá, várj, ez a bevezetőben lenne? Angolul tök más van itt.
Hát nem tudom, hogy erre gondolsz-e, de bemásolom és lefordítom. Látható, hogy az angol szöveg sokkal pozitívabb és támogatóbb, mint a magyar fordítás (amit te idéztél). Feltéve, ha UGYANARRÓL beszélünk. 🙂
„Your parents are accountable for what they did. Of course, you are responsibe for your adult life, but that life was largely shaped by experiences over which you had no control. The fact is:
You are not responsible for what was done to you as a defenseless child!
You are responsible for taking positive steps to do something about it now!”
Az Ön szülei a felelősek azokért a dolgokért, amiket ők tettek. Természetesen Ön felelős a felnőtt életéért, de ezt az életet nagyrészt olyan események formálták, amik fölött Önnek semmilyen hatalma nem volt. A tény ez:
Ön nem felelős azért, ami Önnel történt akkor, amikor védtelen gyermek volt!
Ön azért felelős, hogy most lépéseket tegyen azért, hogy jobban érezze magát/jobban legyen.
(Az utolsó mondat kifogott rajtam, pedig tök egyszerű.)
Én ezeket tudom terap nélkül is, habár ott van az emiatti önfelmentés.
Az előző áter-terap is pl. egyszer csupán egyetlen kérdést kellett volna feltegyen, és fény derül… Nem tette, néhány év múlva „kikínlódtam” a dolgot egyedül. Persze ez is kapcsolatos volt a „vadakkal” (így szoktam hívni t. szüleimet).
Mondjuk ezek egy sématerápiában is előjönnek, olyanba te se jártál?
A „vadak”. Hehe. Lehetnének a fr. forradalom miatt akár a „veszettek” is. 🙂
Nem, sématerápia kimaradt. Sztem nem is lesz.
Nem szeretem a franszia forradalmat… Ellenben a kutyákat igen – még ha veszettek is.
Asszem, a séma már nekem is kimarad az életemből. Egy jó kis analitikusra vágynék. Esélye zéro.
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”. Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
– na itt a bökkenő.
Hoppá, várj, ez a bevezetőben lenne? Angolul tök más van itt.
Hát nem tudom, hogy erre gondolsz-e, de bemásolom és lefordítom. Látható, hogy az angol szöveg sokkal pozitívabb és támogatóbb, mint a magyar fordítás (amit te idéztél). Feltéve, ha UGYANARRÓL beszélünk. 🙂
„Your parents are accountable for what they did. Of course, you are responsibe for your adult life, but that life was largely shaped by experiences over which you had no control. The fact is:
You are not responsible for what was done to you as a defenseless child!
You are responsible for taking positive steps to do something about it now!”
Az Ön szülei a felelősek azokért a dolgokért, amiket ők tettek. Természetesen Ön felelős a felnőtt életéért, de ezt az életet nagyrészt olyan események formálták, amik fölött Önnek semmilyen hatalma nem volt. A tény ez:
Ön nem felelős azért, ami Önnel történt akkor, amikor védtelen gyermek volt!
Ön azért felelős, hogy most lépéseket tegyen azért, hogy jobban érezze magát/jobban legyen.
(Az utolsó mondat kifogott rajtam, pedig tök egyszerű.)
Na igen. A fordítás kissé „nyersebb”. Nem engedi az önfelmentést.
…
Asszem, a séma már nekem is kimarad az életemből. Egy jó kis analitikusra vágynék. Esélye zéro.
Én is analitikus orientáltságúhoz mentem volna-mennék (bár már kettő ilyenhez jártam NULLA ereménnyel), de akihez menni fogok jövő héttől (utolsó próbálkozás), ő nem analitikus orientáltságú. Legalábbis úgy tudom. De lehet, megkérdem.
Mivel már nem tudom átszerkeszteni a saját 14-es bejegyzésem, ezért itt folytatom.
„Eddig azt hittem, hogy „irányító” szüleim vannak. Aztán elolvastam a „alkalmatlan” szülőkről szóló fejezetet. Na itt mintha már jó helyen keresgélnék. Most olvasom az „istenszerű” szülőkről szóló fejezetet. Ügyesen haladok visszafelé, harmadik-második-első fejezet.
„
*
Szóval végigrágtam magam a 3., 2. és 1. fejezeten és az a végeredmény, hogy a 2. és az 1. fejezet illik rám.
12. fejezet, utolsó rész:
Személyes felelősségvállalás
A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem
hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”.
Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét
feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.
12. fejezet, utolsó rész:
Személyes felelősségvállalás
A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”.
Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.
Basszus, nem jót néztem. Csodálkoztam is, hogy a fordító ennyire nem volt a helyzet magaslatán. Akkor most a jó helyre lapozok virtuálisan. A virtuális világban, a virtuális könyvben.
Hát örülök annak, hogy sikerült végre felfognom, hogy mit idéztél, Kleó. És megnéztem az angol eredetit.
A fordítás jó, bár sztem az angol szöveg kicsit finomabb, óvatosabb, kevésbé követelőző és direkt.
Putting the responsibility where it realistically belongs – squarely on your parents – does not give you license to excuse all your self-defeating behaviors by saying, „It was all their fault.” Absolving the child that you were does not in any way absolve the adult you from assuming your responsibilities.
„A felelősség áthelyezése oda, ahová a valóságban tartozik – egyenesen a szülei vállára –, nem hatalmazza fel önt, hogy károsító viselkedésformáit mentegesse, mondván, hogy „a szüleim az okai”. Az önben élő kisgyerek feloldozása semmiképpen nem azt jelenti, hogy énjének felnőtt részét feloldozhatja a ráháruló felelősség alól.”
.
.
Szerintem nincs is az Énemnek felnőtt része. Egyszer a lányom mondta, hogy van bennem egy kőfal, amivel védelmezek valamit, és minél jobban megközelítik, annál erősebben támadok. Elmeséltem, hogy semmi titok nincs benne: az egy megszeppent kislány, aki szorítja a nagyi kezét, és szégyelli magát azért, amilyen. Barinőm szerint egyszerűen el kellene engednem azt a kislányt…
Szerintem nincs is az Énemnek felnőtt része. Egyszer a lányom mondta, hogy van bennem egy kőfal, amivel védelmezek valamit, és minél jobban megközelítik, annál erősebben támadok. Elmeséltem, hogy semmi titok nincs benne: az egy megszeppent kislány, aki szorítja a nagyi kezét, és szégyelli magát azért, amilyen. Barinőm szerint egyszerűen el kellene engednem azt a kislányt…
Hát igen, ez a „belső gyermek meggyógyítása” dolog kicsit rejtélyes nekem is…
És mennyire ismerős az „utálom az anyámat, de csak mellette érzem magam biztonságban” érzés is…
🙁
Köszi anyu. 🙁
Hát, én aztán rohadtul nem érzem magamat biztonságban az anyám mellett! És ezt a bennem-van-egy-kisgyerek-dolgot sem tudtam sosem átélni. Én 100%-ban felnőttnek érzem magamat, csak egy olyan felnőttnek, aki kb. 8-10 évesen nőtte ki a gyerekkorát (mert anyu-apu nem volt elég felnőtt érzelmileg, és valakinek mégiscsak gatyába kellett szedni a bagázst), meg egy olyan felnőttnek, aki egy olyan világban nőtt fel, ahol a tapasztalatai arra tanították, hogy gyanakodva méregessen mindenkit, aki csak közeledni akar. Olyan Clint Eastwood pofával, összehúzott szemekkel.
Merthogy totál olyan érzés tényleg, mintha kb. a vadnyugaton nőttem volna fel, oldalamon a pisztolyok, aztán most mindenki azzal jön, hogy hé, haver, ez egy másik dimenzió, minek a pisztoly? Én meg nagy beleéléssel kezdeném el mondani, hogy ha láttál volna már prérifarkast széttépni az áldozatát, nem pofáznál te sem, kisköcsög! 😀
Szóval ha közeledik valaki, le kell vágni neki két jól irányzott pofont vagy belelőni egy sorozatot, aztán kell csak megkérdezni: „Mit akarsz?” Akkor majd kétszer is meggondolja, mit válaszoljon meg úgy egyáltalán, mit is akarjon.
Erről egyébként eszembe jutott egy film, az kb. hasonló témát dolgoz fel, még vadnyugat is van benne:
https://www.imdb.com/title/tt0398027/
Phil, nicsak: „Amikor a szülő saját teendőit a
gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak, eltorzulnak vagy felcserélődnek. Ha a
gyerek arra kényszerül, hogy saját, sőt akár szülei szülője legyen, nincs kit követnie, nincs kitől
tanulnia, és nincs kire felnéznie. Az érzelmi fejlődésnek ebben a döntő szakaszában szülői példakép
híján a gyerek személyes identitása elsodródik a szerepzavar fenyegető tengerében.”
Murray: Nem anyám kezét fogom, hanem az anyai nagyanyámét, aki mellett tényleg biztonságos volt. Sajnos 10 éves koromban meghalt. (Úgy látszik, mellőlem mindenki kihal, aki tudna segíteni…)
Igen, ezt a szakaszt én is olvastam a könyvben, találónak éreztem.
Szegény lányom is annak érezheti, inkompetens alkoholista szüleivel. Érdekes, ő sem hordozza magában a „gyermeket”, sőt hasonló sorsú barátném is felnőtt. Úgy tűnik, ez az attitűd „csak” elveszi a gyerekkort, annak megélését.
Hát, én aztán rohadtul nem érzem magamat biztonságban az anyám mellett! És ezt a bennem-van-egy-kisgyerek-dolgot sem tudtam sosem átélni. Én 100%-ban felnőttnek érzem magamat, csak egy olyan felnőttnek, aki kb. 8-10 évesen nőtte ki a gyerekkorát (mert anyu-apu nem volt elég felnőtt érzelmileg, és valakinek mégiscsak gatyába kellett szedni a bagázst), meg egy olyan felnőttnek, aki egy olyan világban nőtt fel, ahol a tapasztalatai arra tanították, hogy gyanakodva méregessen mindenkit, aki csak közeledni akar. Olyan Clint Eastwood pofával, összehúzott szemekkel.
Merthogy totál olyan érzés tényleg, mintha kb. a vadnyugaton nőttem volna fel, oldalamon a pisztolyok, aztán most mindenki azzal jön, hogy hé, haver, ez egy másik dimenzió, minek a pisztoly? Én meg nagy beleéléssel kezdeném el mondani, hogy ha láttál volna már prérifarkast széttépni az áldozatát, nem pofáznál te sem, kisköcsög! 😀
Szóval ha közeledik valaki, le kell vágni neki két jól irányzott pofont vagy belelőni egy sorozatot, aztán kell csak megkérdezni: „Mit akarsz?” Akkor majd kétszer is meggondolja, mit válaszoljon meg úgy egyáltalán, mit is akarjon.
Erről egyébként eszembe jutott egy film, az kb. hasonló témát dolgoz fel, még vadnyugat is van benne:
https://www.imdb.com/title/tt0398027/
Ez jó volt, nagyon élénken elképzeltem.
Phil, nicsak: „Amikor a szülő saját teendőit a gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak, eltorzulnak vagy felcserélődnek. Ha a gyerek arra kényszerül, hogy saját, sőt akár szülei szülője legyen, nincs kit követnie, nincs kitől tanulnia, és nincs kire felnéznie. Az érzelmi fejlődésnek ebben a döntő szakaszában szülői példakép híján a gyerek személyes identitása elsodródik a szerepzavar fenyegető tengerében.”
Murray: Nem anyám kezét fogom, hanem az anyai nagyanyámét, aki mellett tényleg biztonságos volt. Sajnos 10 éves koromban meghalt. (Úgy látszik, mellőlem mindenki kihal, aki tudna segíteni…)
Ó, értem.
Jaj, parentifikáció nálunk is kipipálva ám!!
Nálunk az spec. egyáltalán nem volt, sőt. De én meg parentifikáltam a lányom. És a szüleim nem isznak, mi meg masszív alkeszek vagyunk… A volt férjem „új” élettársa is az. Szóval amit terveztem, azt kikerültem, helyette más mérgezéseket követtem el. Meg is mondta a lányom (már felnőttként), hogy én pont annyit ártok neki, mint nekem a „nagymamáék”, csak másként. De az „ártás” maga mint minta folytatódott.
Egyébként igen, nekem sajnos ilyen, hogy anyám mellett biztonságban érzem magam, közben meg… khm… nem kedvelem különösebben.
Nekem egészen élesen különválik a gyermekkor és a felnőttkor, ti. gyermekkoromban anyám az idő nagy részében kedves, rendes, gondoskodó volt, hát jó, voltak problémák, igen nagy és komoly problémák, de ezek nem napi szintű problémák voltak, hanem egy-egy életesemény, trauma. Aztán sajnos valóban, ahogy nagyanyám meghalt, jött a parentifikáció is, az nem volt egy leányálom, de szerintem még az is belefért. És akkor felnőttkorom küszöbén anyám fogta magát és „megbolondult”. Elkezdett ezo-bezo dolgokkal foglalkozni.
Én (itt nem részletezendő okokból) elkezdtem önállósodni és amikortól nem voltam az ő kicsi lánykája / barátnője / bizalmasa / anyukája többé, egészen komolyan ellenséges lett. Kezdő felnőtt koromtól és azóta bármikor szükségem lett volna rá, gyak.lag minden alkalommal cserben hagyott.
Hááát, a „sőt” baz előző hsz.-emben azt jelenti, hogy engem felnőttként is „alárendeltjükként” tartottak. Most meg kihasználom ezt, 3 éve lakom megint a mamahotelben. Szóval nem fejlődtem semmit.
Én úgy érzem, hogy módszeresen, és elevenen falnak fel. Nemsokára költözöm el megint. Anyám folyamatosan vergődik, a vesztét érzi. Nem tud úgy élni, hogy ne nyomorítson meg senkit. Egy fél, lassan egy egész életet úgy akar velem úgy leéltetni, hogy egy percig sem lehettem szabadon önmagam. Ha a saját elgondolásomból csinálok valamit, akkor tombol, azt mondja, hogy „más dimenzióban vagyok”, undorítóak, mocskosak a gondolataim”, dühöng, mert a pszichiátria mint eszköz már kicsúszott a kezei közül, már azzal sem tud sakkban tartani. Mindig én voltam a fekete bárány, a minta szülők elfajzott gyereke, vagyis ezzel haknizták végig a rokonságot, az ismerősöket, az orvosokat. Nemrég, az Ébredéseknél kiderült, hogy kimerítették gyerekkoromban a fizikain kivül a bántalmazás összes kritériumát, és én azt gondolom, hogy ezzel még most sem hagytak fel, és nem is fognak. Mert ha kiderülne, hogy nem az én hibám minden, szétfoszlana a nevetséges elképzelésük arról, hogy ők mintaszerű, gáncsnélküli életet élnek. Szerintem a kapcsolatukat is az tartja még egyben, hogy van kit megtenniük bűnbaknak mindenért.
Nálunk az spec. egyáltalán nem volt, sőt. De én meg parentifikáltam a lányom. És a szüleim nem isznak, mi meg masszív alkeszek vagyunk… A volt férjem „új” élettársa is az. Szóval amit terveztem, azt kikerültem, helyette más mérgezéseket követtem el. Meg is mondta a lányom (már felnőttként), hogy én pont annyit ártok neki, mint nekem a „nagymamáék”, csak másként. De az „ártás” maga mint minta folytatódott.
Sajnálom. 🙁
De nekem nagyon mélyen az a megérzésem, hogy te a lányoddal kisebb hibá(ka)t követtél el, mint veled a szüleid! És jól gondolom, hogy te hajlandó vagy elismerni, hogy kárt okoztál? Akkor már a mennyország kulcsa a kezedben Kleó!
Én úgy érzem, hogy módszeresen, és elevenen falnak fel. Nemsokára költözöm el megint. Anyám folyamatosan vergődik, a vesztét érzi. Nem tud úgy élni, hogy ne nyomorítson meg senkit. Egy fél, lassan egy egész életet úgy akar velem úgy leéltetni, hogy egy percig sem lehettem szabadon önmagam. Ha a saját elgondolásomból csinálok valamit, akkor tombol, azt mondja, hogy „más dimenzióban vagyok”, undorítóak, mocskosak a gondolataim”, dühöng, mert a pszichiátria mint eszköz már kicsúszott a kezei közül, már azzal sem tud sakkban tartani. Mindig én voltam a fekete bárány, a minta szülők elfajzott gyereke, vagyis ezzel haknizták végig a rokonságot, az ismerősöket, az orvosokat. Nemrég, az Ébredéseknél kiderült, hogy kimerítették gyerekkoromban a fizikain kivül a bántalmazás összes kritériumát, és én azt gondolom, hogy ezzel még most sem hagytak fel, és nem is fognak. Mert ha kiderülne, hogy nem az én hibám minden, szétfoszlana a nevetséges elképzelésük arról, hogy ők mintaszerű, gáncsnélküli életet élnek. Szerintem a kapcsolatukat is az tartja még egyben, hogy van kit megtenniük bűnbaknak mindenért.
Hasonló gondolatokat hallottam más skizofréniás betegtől is. Durva megfélelmlítések, zsarolások, sarokba szorítások, „ebben a családban mindenki egészséges és szuper, bezzeg te…” (miközben a többiek min. olyan betegek, csak betegségbelátásuk nulla ill. inkább mínusz).
Én ezt a Mérgező szülők c. könyvet (legalábbis az első felét, mert, ugye, a második fele nem fogott meg, azt már nem olvastam el) egyre növekvő szorongásérzettel olvastam. Mert konkrétan rá kellett jönnöm nekem is, hogy nem, nem erőszakolt meg engem senki, meg nem törte el a hátamon a sodrófát stb., de egyébként az összes dolgot elkövették ellenem, amit csak el lehetett. És érdekes, hogy mennyire lenyomja ezeket a traumákat az ember magában, és még maga sem tud róla, hogy ezt teszi. Ahogy olvastam a könyvet, és egyre több ismerős szituáció leírásába futottam bele, úgy törtek föl bennem az emlékek, újabbak és újabbak, egymás után, és a folyamat egyébként azóta sem állt meg, nincsen nap, hogy ne jutna eszembe még egy újabb megaláztatás/sérelem/leckéztetés/gúnyolódás stb., amit csak elszenvedtem a részükről.
És azért volt érdekes ez a felismerés, mert sokáig abban a hitben éltem, hogy csak anyám bántott, és apámat csak azért hibáztattam, hogy nem állt mellém, amikor anyám bántott – aztán újabban már eszembe jutnak olyan szituációk is, amikor pl. apám volt az, aki gúnyolt, csúfolódott rajtam, aki semmibe se vett stb. Igaz, ő nem mondott olyanokat, hogy a legszívesebben legurítana a lépcsőn, vagy bárcsak a falhoz vágott volna – csak egyszerűen levegőnek nézett. 🙂
És egyébként igen, ez a feketebárányság is már régóta megvan, úgy kb. 19-20 éves koromtól kezdve. És ez is csak mostanság tudatosult.
Egyébként még így is próbálnék úgy hozzáállni a helyzethez, hogy ugyan többet a közelükbe nem akarok már menni (minek szaladjak bele ugyanabba a pofonba még egymillióegyedszer is?), de szeretném, ha nem azzal telnének hátralévő éveim, hogy dédelgetem az irántuk érzett haragom, és minden sikertelenségemet az ő nevelési módszereikre fogom. Ettől függetlenül két mondatot mondtam a pszichológusnak a szüleimről, és máris azt mondta, hogy érzi, hogy mennyire neheztelek a szüleimre… hát igen. Van még hová fejlődni.
Roboman: „a minta szülők elfajzott gyereke, vagyis ezzel haknizták végig a rokonságot, az ismerősöket, az orvosokat”, sőt, a tanárokat, a „kollégákat” is… Egyetlen tanárnő, a tesitanár-edzőm MERTE nekik megmondani, hogy „tönkreteszitek ezt a gyereket”. Röhögtek rajta. Én genetikailag örököltem a nagyszüleim, dédszüleim „hülyeségét”…
Phil: Az én több! áterem is találkozott velük… Hát nem mondták, hogy nincs igazam. Persze túl kéne lépni, de amíg élnek biztos nem fogok tudni.
Nálunk az spec. egyáltalán nem volt, sőt. De én meg parentifikáltam a lányom. És a szüleim nem isznak, mi meg masszív alkeszek vagyunk… A volt férjem „új” élettársa is az. Szóval amit terveztem, azt kikerültem, helyette más mérgezéseket követtem el. Meg is mondta a lányom (már felnőttként), hogy én pont annyit ártok neki, mint nekem a „nagymamáék”, csak másként. De az „ártás” maga mint minta folytatódott.
Sajnálom. 🙁
De nekem nagyon mélyen az a megérzésem, hogy te a lányoddal kisebb hibá(ka)t követtél el, mint veled a szüleid! És jól gondolom, hogy te hajlandó vagy elismerni, hogy kárt okoztál? Akkor már a mennyország kulcsa a kezedben Kleó!
De, követtem el nagyobb hibákat. Nekem azt sose mondták, hogy dögölnék meg. Csak azt, hogy ne születtem volna meg.
Én azt mondtam a lányomnak, hogy én adtam az életét, akkor én is vehetem el. (Erre emlékszem.) Amire viszont nem emlékszem, mert „olyan állapotban voltam”, hogy azt mondtam, hogy megvárom, amíg elalszik, és akkor belédöfök egy kést. Azóta nem alszik velem egy helyen. Ami, ugye, érthető. Én kb. ezredszer kérdeztem, hogy miért születtem meg, mire apám megmondta: „mert anyád nem volt hajlandó angyalt csináltatni”. Így mondták vidéken a kaparást.
Én azt mondtam a lányomnak, hogy én adtam az életét, akkor én is vehetem el. (Erre emlékszem.) Amire viszont nem emlékszem, mert „olyan állapotban voltam”, hogy azt mondtam, hogy megvárom, amíg elalszik, és akkor belédöfök egy kést. Azóta nem alszik velem egy helyen. Ami, ugye, érthető. Én kb. ezredszer kérdeztem, hogy miért születtem meg, mire apám megmondta: „mert anyád nem volt hajlandó angyalt csináltatni”. Így mondták vidéken a kaparást.
És meg fogsz tudni bocsátani magadnak valaha ezért? 🙁
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Anyámék simán másokat hibáztatnak az öcsém haláláért (6 éves volt). Asszem, az igazságot sosem fogom/lehet megtudni, de ők nagyon jól elvannak az önfelmentéssel. Olykor szinte irigylem, de mégsem szeretnék olyan lenni, mint ők.
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Ja. Egyébként már akkor „nagykorú” volt… És csak azért lakott velem, mert az akkori áternőm azt mondta neki, hogy engem soha nem lehet egyedül hagyni. (Ez igaz, és többször be is bizonyosodott.)
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Ha tőlem bocsánatot kérne anyám – bocsánatot kérnének a szüleim, soha többé nem tudnék rájuk haragudni.
Anyámék simán másokat hibáztatnak az öcsém haláláért (6 éves volt). Asszem, az igazságot sosem fogom/lehet megtudni, de ők nagyon jól elvannak az önfelmentéssel. Olykor szinte irigylem, de mégsem szeretnék olyan lenni, mint ők.
Jaj ez nagyon szörnyű lehetett. :((
Voltál már családállításon? Ez egy olyan ezo-bezo dolog, amiben eléggé hiszek. Házhoz is megy családállító, mondjuk nem olcsó mulatság. Akkor egyéni családállítást tart neked.
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Ja. Egyébként már akkor „nagykorú” volt… És csak azért lakott velem, mert az akkori áternőm azt mondta neki, hogy engem soha nem lehet egyedül hagyni. (Ez igaz, és többször be is bizonyosodott.)
Amikor azt mondtad neki, amit? Akkor már nagykorú volt?
Van egy alternatív magyarázatom. Éppen azért mondtad neki azt, amit, mert azt akartad titkon/tudatalatt, hogy menjen el. Hogy NEKI legyen jó, hogy NEKI jó legyen.
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Ha tőlem bocsánatot kérne anyám – bocsánatot kérnének a szüleim, soha többé nem tudnék rájuk haragudni.
Egyetértek. Tőlem is egyszer kértek volna úgy igazán bocsánatot a szüleim, és már soha többé nem tudtam volna rájuk haragudni én sem. Csak sajnos sosem került sor erre a bocsánatkérésre, inkább keresték az elkerülési módokat.
Arról nem is beszélve, hogy ha csak egyszer is ki lett volna mondva, hogy anyám pszichiátriai eset, és ezért nem kell minden egyes szavát szó szerint venni stb., akkor is másképp álltam volna hozzá….
Mindkét „mondásomnál” nagykorú volt. Az egyikért (amire emlékszem is, ugye) már rég bocsánatot kértem.
Lehet, hogy tudatalatt le akartam venni a válláról azt a terhet, hogy engem nem lehet egyedül hagyni. Lehet. Így viszont kvázi fél tőlem. Az meg nagyon rossz, tudom, mert én egész életemben egy embertől féltem igazán, az anyámtól…
Tudom, mi fán terem a családállítás, de nem hiszem, hogy sorra kerülhetne.
Nem. És ő sem fog tudni. 🙁
Ha tőlem bocsánatot kérne anyám – bocsánatot kérnének a szüleim, soha többé nem tudnék rájuk haragudni.
Egyetértek. Tőlem is egyszer kértek volna úgy igazán bocsánatot a szüleim, és már soha többé nem tudtam volna rájuk haragudni én sem. Csak sajnos sosem került sor erre a bocsánatkérésre, inkább keresték az elkerülési módokat.
Arról nem is beszélve, hogy ha csak egyszer is ki lett volna mondva, hogy anyám pszichiátriai eset, és ezért nem kell minden egyes szavát szó szerint venni stb., akkor is másképp álltam volna hozzá….
Itt mindenki pszi eset. De még az ezzel való szembesülés elől is elmenekültek. Csak én vagyok genetikai selejt, ők hiába próbáltak MINDENT! megadni.
Itt mindenki pszi eset. De még az ezzel való szembesülés elől is elmenekültek. Csak én vagyok genetikai selejt, ők hiába próbáltak MINDENT! megadni.
Ismerős.
Képzeljétek, magyarul először (2000) Ártalmas szülők címen jelent meg…
Képzeljétek, magyarul először (2000) Ártalmas szülők címen jelent meg…
Neked melyik cím tetszik jobban vagy melyiket érzed találóbbnak?
„Toxic Parents” – ez bizony mérgezőt jelent.
„Toxic Parents” – ez bizony mérgezőt jelent.
Igen.
„Toxic Parents” – ez bizony mérgezőt jelent.
Igen.
Az ártalmas nagyon finomító fordítás. Stilárisan rendben van, magyarul pl. „zajártalom” – és nem „zajmérgezés”.
Miután kiolvastad, van tovább is.
Meg lehet nekik bocsájtani, hogy ott és akkor ennyire voltak képesek.
Ez az eufemisztikus változata :). A mérgező talalobb.
De jo hogy ezt mondod :). En pont igy próbálom felfogni, nem direkt artottak, azt se tudták mi van velem…
Én akkor bocsátok meg, ha bocsánatot kérnek tőlem. Akkor igen. Ha nem kérnek bocsánatot, nem bocsátok meg. Ennyi.
Mindenkinek megvan a maga története es igazsága, nem is azért irtam hogy en bezzeg milyen nemeslelku leny vagyok… Csak valamelyik nap beszélgettem Mutteromal es most lett egy komoly depressziós epizodja, egyszerűen el sem tudta képzelni milyen ez… Szoval en csak rajotrem hogy nem varhatok el olyan dolgot az emberektől amire nem kepesek… Van az a mondás hogy magyarázd el a negyzetnek, mi az a kör…
Mindenkinek megvan a maga története es igazsága, nem is azért irtam hogy en bezzeg milyen nemeslelku leny vagyok… Csak valamelyik nap beszélgettem Mutteromal es most lett egy komoly depressziós epizodja, egyszerűen el sem tudta képzelni milyen ez… Szoval en csak rajotrem hogy nem varhatok el olyan dolgot az emberektől amire nem kepesek… Van az a mondás hogy magyarázd el a negyzetnek, mi az a kör…
„egyszerűen el sem tudta képzelni” – mármint tudtaD ?
„Van az a mondás hogy magyarázd el a negyzetnek, mi az a kör…”
Sok igazság vagyon ebben, DE. Bár mindenki magából indul ki, blabla, szerintem vannak általános erkölcsök és szabályok és ezek azt kívánják, hogy ha valakinek kárt okoztál, akkor tedd jóvá, kérj bocsánatot. A szüleim pontosan ilyen becsületesen, ilyen erkölcsök és szabályok mellett élték az életüket, legalábbis én azt hittem. Ezek szerint NEM.
Anyam nem tudta elképzelni milyen a depresszió, pedig az anyja is bipol volt es alkesz. En sajnos tudom ugy kb ovis korom óta.
Igazad van az altalanos erkolcsot es szabályokat illetően, en valószínűleg azért nem varok tőlük bocsanat kérest, mer amig ezt dedelgetem, nem tudok megnyugodni. Rajottem hogy számomra az a járható ut ha elengedem ezt… Ráadásul nekem nincs es nem is lesz gyerekem, nem is akarok, es igy nem is tudhatom milyen nehez lehet egy tok mas szemelyisegu kolokkel mint a megszokott… En annyira masra sikeredtem mint ok, mondani meg nem mondtam semmit csak emesztettem magam…. De igen, vannak esetek amikor elvarhato a bocsanat kéresuk… Azt kivanom hogy teljesüljön ez a vágyad, mert érzem hogy fontos lenne…
Ó, értem, szóval anyád most először depis és kicsit meg van lepve, hogy milyen.
Te meg már régebb óta ismered. Sajnálom. 🙁
„… en valószínűleg azért nem varok tőlük bocsanat kérest, mer amig ezt dedelgetem, nem tudok megnyugodni. Rajottem hogy számomra az a járható ut ha elengedem ezt…”
Tök jó, hogy erre rájöttél!
„De igen, vannak esetek amikor elvarhato a bocsanat kéresuk… Azt kivanom hogy teljesüljön ez a vágyad, mert érzem hogy fontos lenne…”
Köszönöm, tényleg kedves tőled. Sztem „vágyam sejtése csalfa” (Babits).
Én akkor bocsátok meg, ha bocsánatot kérnek tőlem. Akkor igen. Ha nem kérnek bocsánatot, nem bocsátok meg. Ennyi.
Én is így gondolom. Hozzátéve, hogy mikor a szülőd annyit mond csak neked, hogy „Tudom, hogy utálsz engem.”, az sem bocsánatkérés. Nekem ezt a mondatot számtalanszor mondták, és mindig felpiszkálta az igazságérzetem. Merthogy én nem utálok senkit. De tényleg. De annyit elvártam volna, hogy annyit mondjanak nekem, hogy „bocs, most ennyire telt, ha ez neked nem volt elég, én azt tényleg sajnálom” – ne egy ilyen elkenő, elterelő mondatot, amely megint csak arról szól, hogy nekem legyen bűntudatom még azért is, ha nem mosolygok rá AZONNAL arra, aki fél pillanattal ezelőtt „arcon” csapott.
Én 2009ben lefogytam 56 kilóra, mert csak napi egy barack ment le a torkomon.
Két hónapon át sírtam amiatt, hogy milyen volt a gyerekkorom.
A terapeutámnak írtam vagy 120 oldal naplót akkortájt.
**
utána az volt a feladat, hogy dühöngjek.
Pl kimehettem az erdőbe ordítani. Püffölhettem párnát. A barátaimnál vertem a boxzsákot.
Dühleveleket írtam a szüleimnek.
**
Ezekről a szüleim nem tudnak semmit.
**
Most 2018 van.
**
2011ben haza kellett költöznöm Budapestről Erdélybe. Azóta negyedórányi távolságra lakom tőlük, és nagyon igénybe vesz.
Naponta felmérgesítenek és naponta megbocsájtok nekik.
Jobb receptem nincs.
Amit fentebb leírtam az egy 12 éves pszichoterápia darabja.
A „Mérgező szülők” című könyvben tocsogás helyett ajánlanám „John Bradshaw: A bennünk élő gyermek felfedezése” című művet.
**
Én most ott tartok, hogy : „minden értem van”
Sokat tudtam meg magamról az elmúlt 7 évben mióta újra Marosvásárhelyen élek.
Nem véletlenül kerültem vissza abba a csapdába, ahonnan 22 éves koromban egy hátizsákkal világgá mentem. (Budapestre)
Azért történt, mert dolgom volt itthon. Személyiségfejlődös dolgom.
Hogy átismételhessem h milyen anyám (határ: én nem olyan vagyok), milyen apám (határ: én nem olyan vagyok)
Öregek már, és nagyon megbűnhődtek azért, amit 18 éves koromig csináltak akaratlanul.
Jó emberek. A maguk módján. Szeretem is őket. A magam módján.
Szerencsém van, hogy külön lakásban élhetek. Körbepisilem a helyet, hogy ide mikor tehetik be a lábukat.
Az én otthonom, az én váram. (az én személyiségem)
Még egy kicsit borderline, de már nem sokáig.
Klassz a belső út, amit bejártál, büszke lehetsz magadra.
Én még nem jutottam el a megbocsátásig, de tudom, hogy nem kerülhetem majd el. Én is 22 évesen mentem el hazulról, és én is Budapestre. Azt hittem, megoldja majd a problémáinkat a távolság, de nem oldotta meg. Így is újra és újra az volt az élményem, mintha rendszeresen beleszaladnék a pofonba, amit pedig mindig láthattam volna előre. Kifáradtam, megelégeltem, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel. Másfél éve nem beszélek a szüleimmel és a húgommal.
Ugyanakkor nem szeretném, ha ez az állapot életem végéig tartana. Pontosan addig fog tartani, míg meg nem találom a megfelelő eszközöket, a megfelelő hozzáállást. És akkor megint próbálkozni fogok. Ha az is lesz az eredménye, hogy csak ismét beleszaladok a pofonba.
Most 28 éves vagyok. Az elmúlt másfél évem a világtól való érzelmi elvadulás jegyében telt. De üvölteni még mindig nem tudok. Lehet, pedig nekem is segítene.
Egyébként igazad van. Ez a Mérgező szülős szakasz most a tocsogás. De ne felejtsd el, hogy neked is előbb haragudnod kellett, mielőtt el tudtad volna engedni a haragodat. Én még csak most kezdem elhagyni a régi színjátékaimat, mikor azt hazudtam, hogy minden jó, és minden rendben van. Ez is munka.
Üdv, szintén egy borderline – ki tudja, meddig.
„A „Mérgező szülők” című könyvben tocsogás helyett ajánlanám „John Bradshaw: A bennünk élő gyermek felfedezése” című művet.”
Na most már tudom, milyen az, ha valaki okoskodik. 🙂 Bocsánat, nem akarlak megbántani. Én is ezt szoktam csinálni.
Én nem tocsogok. Én a magam érzéseit érzem.
Bradshaw megvolt, pipa, semmit nem használt.
A Mérgező szülők így másodjára bizony hozott a konyhára némi felismerést. És ez jó.
https://moly.hu/konyvek/john-bradshaw-vissza-onmagunkhoz – A bennünk élő gyermek felfedezése
Meg is volt.
Am. ennek van egy folytatása is, de nem jut eszembe, mi. Egy időben nagyon megpróbáltam megszerezni, sőt, talán sikerült is.
Aztán ellopták a könyveimet a pincéből.
:))
A szülő csak úgy kedveskedik, úgy érzed szeretettel fordul feléd, kíváncsi rád, érdeklődik utánad, szeretne a kedvedbe járni, de mind az hazugság, csak tetteti és megmérgez téged titokban. Nagyon félek, hogy én is ilyen szülő leszek. Olyan, mintha nyiltan a képedben lenne és csak mérgezz és sose látja be, hogy ezzel le kell álnia. Ezért ittam gyerekkoromtól oly sokat.
Sajnálom, ha bárkit megbántottam.
Évekig tocsogtam magam is, és hibáztattam őket mindenért. Csak nekem már több éve lejárt ez. Bocsánatot kérek.
Több éve tart nálam már az, hogy mostmár én vagyok felelős magamért. Nehéz a felelősség, nehéz a felnőtt lét. Még nem vagyok elég felnőtt, pedig 40.
Értettem, hogy érted, hogy nem kell tocsogni. Azt a tapasztalatot próbáltad átadni nekünk, amit te már megszereztél (márpedig csupa jó szándékból). Csakhogy sajnos nem úgy működnek a dolgok, hogy ha benne vagy egy rossz helyzetben, és létezik egy ennél jobb helyzet is, akkor élből átugorhatunk a rosszból a jóba. Attól még, hogy felvillantod a jó helyzetet előttünk, bemutatva, hogy „létezik”, sajnos nekünk is végig kell járnunk a magunk útját.
Másik: én megint csak azt tudom mondani, hogy nem tudok azonosulni ezzel a nem-vagyok-elég-felnőtt-gondolkodással. Nem érzem magamat gyereknek. Úgy érzem, azért, amiket én teszek, vállalom a felelősséget (talán túlságosan is – jellemző is rám a perfekcionizmus és a rumináció), igyekszem másokat nem bántani, és minél pozitívabb nyomot hagyni magam után a világban. Azt hiszem, a dühöm sem abból fakad, hogy ne gondolnám magamat felelősnek az életemért – inkább abból fakad, hogy úgy érzem, nekem kell bűntudatot éreznem amiatt is, ahogyan mások kezelték a saját életüket (és ahogyan emiatt bántak velem, meg amilyen irányba haladtak). És dühös vagyok, mert érzem, hogy nem, ezt a súlyt nem vállalhatom át helyettük, és nem is tehetik rám.
Azt hiszem, hogy a dühömet akkor fogom tudni elengedni, ha végre megértem, hogyan lehet úgy megbocsátani, hogy ne akarjam egyúttal a mások életének a terheit is cipelni – helyettük.
Én magamról beszéltem. Nem másról. Nekem ez a legnagyobb problémám jelenleg. Én magamat nem látom elég felnőttnek. Te simán lehetsz sokkal felnőttebb mint én, nem évszámokban mérik, hogy mikortól vállalunk felelősséget a tetteinkért.
Nem lehet átugorni a jóba. Tudom.
Együttérzek.
Én is még bőven borderlineos vagyok. De reménykedem, hogy van kiút.
Tudom, hogy magadról beszéltél. Csak itt már sokan vallottak ugyanerről. Én meg ennek hatására mindig mérlegelem, hogy én vajon gyereknek érzem-e magamat. A válaszommal csak hangosan gondolkodtam – de talán nem volt teljesen haszontalan, hogy nem tartottam meg magamnak.
https://moly.hu/konyvek/john-bradshaw-vissza-onmagunkhoz – A bennünk élő gyermek felfedezése
Meg is volt.
Am. ennek van egy folytatása is, de nem jut eszembe, mi. Egy időben nagyon megpróbáltam megszerezni, sőt, talán sikerült is.
Aztán ellopták a könyveimet a pincéből.
:))
Na itt van. https://moly.hu/konyvek/john-bradshaw-a-szeretet – Személyiségfejlődésünk következő lépcsőfoka
„Sajnálom, ha bárkit megbántottam.
Évekig tocsogtam magam is, és hibáztattam őket mindenért. Csak nekem már több éve lejárt ez. Bocsánatot kérek.”
Nekem nem az az érzésem, hogy megbántottál, hanem nézd, itt is azt írod, hogy „nekem már több éve lejárt ez”. Mintha csak ez lehetne a kimenetele. Hogy az ember rájön, megérti, megbocsátja. Nekem meg hatalmas dilemma, mert hiszek abban, hogy megbocsátás, nem szabad haragot tartani, vannak itt nagyon visszás dolgok is (amiket most nem szeretnék leírni), szóval hatalmas ambivalencia van bennem. A legfőbb érzésem az az, hogy az ember nem teheti meg a szüleivel, hogy haragudjon rájuk. De én haragszom.
És velem nem (vagy nem főleg) gyerek- és kamaszkoromban, hanem felnőtt koromban szúrtak ki. De akkor nagyon.
Én a hibáztatás után egy időn át felmentettem őket, h mást abban az időben nem is tudtak tenni, a lehetőségeket megpróbálták blabla. Erre egy lógus azt mondta, hogy nem kell őket felmenteni, amiről ők tehetnek, arról ők tehetnek.
Visszatocsogok a könyvhöz. Ezt végigolvasva pont oda jutottam, amit vagy húsz éve mondott az áterem (aki osztálytársam volt és meghalt 41 évesen), hogy rájuk kell csapni az ajtót! Ehhez képest náluk lakom. A kör bezárult.
Próbáltam én megszabadulni tőlük, de mindig utánam nyúltak, általában pénzzel (volt, hogy „becsapdáztak” vele), aztán meg „joguk van az unokájukat látni”, aztán megint pénzzel… Nagyon korán rájöttek, hogy azzal engem lehet motiválni, pontosabban zsarolni.
Úgy évente megcsinálom itt a borderline-tesztet. Basszus, tavaly 42 volt, most 46 pont. Pedig azt hittem, hogy nem … de pedig de. Nem lehet kinőni, mellettük biztos nem…
Nekem 58 lett az eredmenyem a 60-bol. Az is ugy, h ket kerdesnel dilemmaztam a valaszon – tehat kicsin mulott, h nem max pontszamom lett.
Igen, a pénz. Ezt nem akartam leírni.
Ó, azért még javulhat! Tíz év, és lemész 40-re…
Igen, a pénz. Ezt nem akartam leírni.
A legjobb manipulátor…
ez is mérgező szülőkről szól, csak másként.
és van benne sok pszicholgiai magyarázat. (nem kaptam meg a libri dijat, mert versenyben volt ennél jobb regény is)
a szerző édesanyja nem beszél a szerzővel, mióta megjelent a regény. ..
peace everybody, peace.
Olvasgassunk, lamentáljunk,
nekem drámaötletem van a szüleimmel, de még nem tartok sehol a megírásával, mert általában a pénzkeresős munkák felzabálják az energiáim.
A drámában annyit tudok, hogy meg szeretném mutatni mindenik szereplő belső igazságát, és az ebből fakadó konfliktusokat.
Mert értem anyámat is, apámat is, a hugomat is, önmagamat is. Lényeges helyzet lesz majd a jövőben valamikor az, hogy távolságot tudok tartani a megírandó szövegtől, hogy én mint szerző az írás közben ne sérüljek ha felidézek múltbéli valós eseményeket.
**
Még egy adalék a tegnapi kommentekhez:
amennyit értek a saját terápiámból: annak az volt a lényege, hogy átéljem
a negatív érzéseimet, nem csupán megértsem az eszemmel a szüleimet.
Az érzések nagyon fontosak. A negatív érzések is. Hogy nem lehet megúszni, kikerülni azt, hogy a borderlineos sírjon és dühöngjön azon amit elkövettek ellene.
**
A dadogés történetében is nagy szerepe van a pénznek. Illetve annak hiányának.
Nálam is történik manipuláció pénzzel, de minden erőmmel azon vagyok, hogy határt szabjak neki anyám, apám felé.
A legjobb manipulátor…
Nalam a legjobb manipulator az, hogyha valaki csak ot percre is, de eljatssza, hogy szeret. Utana vagy fel even keresztul befolyasolhat a kedve szerint. Szanalmas, de ez az igazsag.
Penzt sosem fogadtam el, pedig sokan probaltak azzal is iranyitani. De en ilyenkor sosem a cimleteket latom a bankjegyeken – 10 ezer Ft vagy 20 ezer Ft… -, csak azt, hogy „ketszeresen fizeted vissza”, „haromszorosan fizeted vissza”…
Teljesen érthető, hogy valaki nem fogadja el a pénzt és jól is teszi (bár nem tudom, kik voltak, akik megpróbáltak „megvásárolni” téged).
Nekem nyilván a gyerekek miatt szinte szükségszerű, hogy elfogadjam a pénzt.
Eleinte még kölcsön/tartozás néven futott és szorgosan jegyeztük, hogy mennyi.
Aztán … aztán fordultak a dolgok és elkezdtem havonta kapni pénzt.
Mivel nem tudok dolgozni, nyilván égető szükségem van rá.
Csak (tegnap történt) mifenét csináljak, ha telefonál anyám, miközben éppen megkaptam a pénzüket? És NEM AKAROK EGYSZERŰEN NEM AKAROK BESZÉLNI VELE.
Érdekes volt a videó, köszönöm!
A drámaírás kiváló ötlet. Egyik barátnőm írt, azt mondta, nagyon nehéz és hogy világosan látja a hibáit, de nagyon jó szórakozás és nagyon nagy munka volt.
„… amennyit értek a saját terápiámból: annak az volt a lényege, hogy átéljem a negatív érzéseimet, nem csupán megértsem az eszemmel a szüleimet.
Az érzések nagyon fontosak. A negatív érzések is. Hogy nem lehet megúszni, kikerülni azt, hogy a borderlineos sírjon és dühöngjön azon amit elkövettek ellene.”
Igen, ez tök jó, nekem is remélem (remélem??? jaj, nagyon is félek tőle), hogy lesz ilyen az új terápiámban.
Kleó, Phil, az itteni borderline teszt mennyire jó szerintetek? Úgy tudom, nagyon kevés kérdés van benne. Kellene keresni egy nagyon jó bordi tesztet. Talán írtam, hogy egyik barátnőmnek volt egy szuper jó, de kidobta.
(Bipol-ból is van most egy nagyon jó teszt, ezt is írtam, hogy Rihmer Z., Rihmer A. és Gonda X. fordításában fellelhető.)
Tényleg nagyon egyszerű az itteni teszt. Az, amit a minap küldtem neked privátban (SCID-II), sokkal jobb, már csak azért is, mert nem csak borderre szűr rá, hanem úgy általában véve a személyiségzavarokkal foglalkozik, azon belül segít behatárolni, melyik fajta személyiségzavar érvényes rád. Csak az a baj, hogy nagyon bonyolult kiértékelni, a pszichológussal is már kb. a harmadik alkalommal fogjuk ismét elővenni, és folytatni közösen a kiértékelését – tehát, ha gyártanánk is egy programot, amely kiértékeli, az se lenne szentírásnak vehető – viszont tény, hogy talán jobb kiinduló alapot nyújtana, mint az itteni border teszt…
Akkor keresni kéne egy jó bordi tesztet, amit mi is ki tudunk értékelni magunknak.
Környülnézek a világhálón.
Találtam egy jót, sajna angolul van.
https://www.counseling-office.com/surveys/test_borderline.phtml
Tök értelmes kérdések vannak benne, 40 darab.
Kiértékeli.
Your results in detail:
Met criteria according to DSM IV*: 9
Met minor characteristics corresponding to DSM IV*: 1
Secondary Borderline indicators* found: 5
The answers you have given suggest that you may in fact have to deal with a borderline personality disorder (BPD) according to the indicators outlined in the DSM manual. The additional presence of secondary indicators associated with BPD make this result look pretty reliable.
The test further shows that certain aspects of your behavior, but also the way in which you perceive your environment and yourself, are strikingly similar to the ways borderline personalities anticipate them.
What can you do?
In your life, you are obviously bound and sometimes set back by various aspects of your personality, from which you have probably never been able to free yourself on a permanent basis – but with a variety of therapeutic methods available today, you could actually work on and improve these boundaries quite effectively, even though it may take some time and serious efforts on your side. If you actually suffer from borderline personality disorder, I would stronly recommend you to begin with therapeutic measures as soon as possible to prevent a (likely) chronification or even worsening of your symptoms. So please contact a psychiatrist or psychotherapist as soon as possible to get a professional and detailed diagnosis, and if your results here are confirmed, to begin a therapy of your BPD – in most cases, this will be possible on an outpatient/ambulatory basis. It may be that psychotherapy can’t immediately provide relief or make all of your problems go away completely. Certainly you may also have to overcome some difficult phases in your therapy. In the long term, however, you’ll notice that a psychotherapy with a therapist that you trust, will improve your quality of life noticeably, and it will particularly help to improve and deepen your relationships with others, and make them more satisfying and stable.
If you are already in psychotherapy, this was certainly a good decision, which hopefully helped you improve your difficulties in some aspects of your life. I wish you continued success with it! — Quelle: https://www.counseling-office.com/surveys/survey_b.php
Nekem
6
2
3 .
Érdekes volt a videó, köszönöm!
A drámaírás kiváló ötlet. Egyik barátnőm írt, azt mondta, nagyon nehéz és hogy világosan látja a hibáit, de nagyon jó szórakozás és nagyon nagy munka volt.
„… amennyit értek a saját terápiámból: annak az volt a lényege, hogy átéljem a negatív érzéseimet, nem csupán megértsem az eszemmel a szüleimet.
Az érzések nagyon fontosak. A negatív érzések is. Hogy nem lehet megúszni, kikerülni azt, hogy a borderlineos sírjon és dühöngjön azon amit elkövettek ellene.”
Igen, ez tök jó, nekem is remélem (remélem??? jaj, nagyon is félek tőle), hogy lesz ilyen az új terápiámban.
Na, én már annyit dühöngtem és őrjöngtem rajta, hogy az egész környezetem falra mászott tőle. Ettől semmivel sem voltam előrébb, sőt… Még azt is elmondtam egyik áternek, hogy azt kívánom, bárcsak meghalnának. Ez sem segített.
Az itteni tesztek csak amolyan iránymutatók.
Ez nekem itt akár kínaiul is lehetne… de töltöttem már ki szem.-tesztet: kevert és egyéb személyiségzavar. Viszont máshol, egy másik áternő szűk tíz perc beszélgetés után beírta, hogy dg.: borderline.
Nekem már a zsebpénzem is „5-ös függő” volt… Nemegyszer általánosban önként jelentkeztem felelni (az osztálytársaim imádták), mert szükségem volt az 5-ösért „járó” pénzre. Ja, az elmosogatásért is pénz járt. Volt tárgyi adomány is, de azzal egyszer csúnyán átb@sztak. Akik ismerik a történetet, mind azt mondják lényegében, hogy kifejezetten gonoszság volt.
Én először a Thegyen első interjún megkaptam a diagot mindenféle teszt és egyéb nélkül. Akkor be sem mentem, csak 3 évvel később.
Jesszus. Ilyenekért nálunk nem járt semmi. Elvárás volt. 🙂
Jesszus. Ilyenekért nálunk nem járt semmi. Elvárás volt. 🙂
Itt is, de motivációerősítésnek nagyapám adott pénzt… Mert ők zsebpénzt sem adtak, hogy minek az, megkapok mindent. Na ja.
Egyszer panaszkodtam valahol (spec. kutyasuli), hogy „rossz” jegyért bünti járt, de még a csillagos 5-ösért sem járt dicséret, hogy az természetes. Erre egy nagy lib.! illető, olyan velemegykorú, azt mondta, hogy „mert az az is”. Hát NEM, QRVÁRA NEM AZ! Azt érték el vele, hogy a rossz tanulókat nagyon bátraknak tartottam, akik MERNEK nem tanulni. Így aztán abba is hagytam az egyetemet, nem mentem át másikra (erre is lett volna lehetőség), sőt amikor már a munkahelyen beiskoláztak egy fősulira, kihúzattam magam a listáról. Juszt se lett diplomám, pukkadjanak meg!
Aztán a lányomnak is majdnem sikerült elvegyék az összes kedvét a tanulástól, de nem engedtem. Akkor volt az első higgadt szembeszegülésem velük. De a lányomnak lett dipije…
És ismét: EZ KÉT TANÁR!!!!
Jesszus. Ilyenekért nálunk nem járt semmi. Elvárás volt. 🙂
Ja, és mi történt, ha nem teljesítetted az elvárást? Bünti?
https://hogyanmondjamelneked.hu/alkohol/2018/05/07/tolem-mar-annyi-mindent-elvett-az-alkohol
Karafiáth Orsi önéletrajzi regényéről
En, ha otost vittem haza, az volt a jutalmam, h meguszhattam a lelki terror azon reszet, amely egy rosszabb jegyert jarhatott volna.
Mai napig emlekszem arra a kb fel-egy oras „jelenetre”, amit eletem elso es egyetlen beirasaert kaptam… (A tanarnak az volt a hobbija, h MINDENKINEK beirasokat osztogatott, en azert kaptam, mert hetes voltam, es eszembe nem jutott volna, h az is a feladatom lenne, h kretat hozzak a tanarnak a szunetben, ha mar elfogyott.. egyik masik tanar se vart el ilyet, sot ez a tanar se vart el ilyet maskor… neki akkor epp ilyen napja volt. Ruhelltem egyebkent ezt a tanart, eletem elso ketteseit es egyeseit, sot hajhuzasait is tole kaptam – mai napig vannak remalmaim is vele.)
„Egyszer panaszkodtam valahol (spec. kutyasuli), hogy „rossz” jegyért bünti járt, de még a csillagos 5-ösért sem járt dicséret, hogy az természetes.”
De várj, Kleó, akkor most pénzt kaptál érte vagy semmit?
Jesszus. Ilyenekért nálunk nem járt semmi. Elvárás volt. 🙂
Ja, és mi történt, ha nem teljesítetted az elvárást? Bünti?
Nem, nem. A tanulás az belső elvárás lett magammal szemben. Alsóban komoly problémák voltak a helyesírással és a matekkal. Ezeket a szüleim gyakorolták velem, ezek az alkalmak általában iszonyatos üvöltözésekbe torkolltak. Felteszem, hogy diszkalkuliás vagyok, mert nem tudok kivonni és osztani. 🙂 A helyesírás meg még most sem megy. Felsőben már nagyon igyekeztem, nagyon sokat tanultam. Gimiben is.
A házimunka olyan szinten elvárt volt, hogy amikor 11 évesen eltörtem a karom, akkor bár éreztem, hogy vmi nagyon nem stimmel, nekem kellett elmosogatni (ráadásul pechemre vasárnapi ebéd után, ami elég sok mosogatást jelentett). Nem volt ti. egyáltalán bedagadva. Másnap azért anyám elvitt orvoshoz (ebben nagyon lelkiismeretes volt mindig) és akkor derült, hogy el van törve.
De már 6 éves koromtól én vásároltam be minden nap.
Blabla.
Jesszus. Ilyenekért nálunk nem járt semmi. Elvárás volt. 🙂
En, ha otost vittem haza, az volt a jutalmam, h meguszhattam a lelki terror azon reszet, amely egy rosszabb jegyert jarhatott volna. Mai napig emlekszem arra a kb fel-egy oras „jelenetre”, amit eletem elso es egyetlen beirasaert kaptam… (A tanarnak az volt a hobbija, h MINDENKINEK beirasokat osztogatott, en azert kaptam, mert hetes voltam, es eszembe nem jutott volna, h az is a feladatom lenne, h kretat hozzak a tanarnak a szunetben, ha mar elfogyott.. egyik masik tanar se vart el ilyet, sot ez a tanar se vart el ilyet maskor… neki akkor epp ilyen napja volt. Ruhelltem egyebkent ezt a tanart, eletem elso ketteseit es egyeseit, sot hajhuzasait is tole kaptam – mai napig vannak remalmaim is vele.)
Ebben a szüleim elképesztő módon lazák voltak. Kaptam intőt jó párat és soha semmit nem mondtak, pedig az egyik egy igazgatói intő volt, be is kellett menniük. Egy rossz szó nem hangzott el. Az egyeseim is szorgosan gyűltek (lásd még matek, fizika, a többi tárgy mindig jól ment), arra sem kaptam semmi dorgálást.
„Egyszer panaszkodtam valahol (spec. kutyasuli), hogy „rossz” jegyért bünti járt, de még a csillagos 5-ösért sem járt dicséret, hogy az természetes.”
De várj, Kleó, akkor most pénzt kaptál érte vagy semmit?
Az apai nagyszüleimmel laktunk. (Anyámék a halálukig, ez is megér egy fejezetet.) Nagyapámtól járt „pénzjutalom”. Anyámék (inkább apám, ő volt a törvényhozó, anyám a végrehajtó hatalom) később rájöttek, hogy ezzel lehet rám hatni, és „célprémiumokat” tűztek ki. Mondom, egyszer csúnyán átb@sztak vele (ezt majd talán megírom blogban valamikor). Aztán később (ez már érettségi előtt volt) pénz volt a prémium, de elszámoltattak vele, és jól letoltak, hogy mire költöttem. (Spec. nem elittam.)
Egyszer valami hiperszuper többcsillagos ötösre mondta apám, hogy ezzel most egész meg vagyok elégedve…
Nekem sose lett belső igényem a tanulás, 8. végéig mindennap kikérdeztek, mindenből… (Ez a mindennapi üvöltés, bőgés stb. biztos módja.) DE: pl. emlékszem, egyszer egy matek szorgalmi háziban nagyon elmerültem (némileg bocsánatos lett, mert másnap kaptam érte 5-öst, mivel bizonyítottam a Thalesz-tételt, amit majd csak azután tanultunk), és jött anyám, hogy ezt most már fejezzem be, más lecke/tanulnivaló is van! Hát persze, hogy utáltam az egészet, és amint tehettem, szabadultam tőle. Azóta is, ha elhangzik, hogy „meg kell tanulni”, 10 percen belül migrénem lesz. Amúgy sosincs migrénem. De így volt az egyetemen, aztán amikor a volt férjemmel németül kezdtünk tanulni (a házból egy némettanárnő járt le hozzánk), aztán amikor áternő mondta, hogy a kognitívet „meg kell tanulni), sőt még a kutyavezetői vizsga előtt is hasmenésem lett. Ennek ellenére „megtanultam” egy csomó mindent, pl. a számítógépezést egy magán Quark-Xpress tanfin kezdtem, de ott nem mondták ki a bűvszót, hogy tanulás… Meg nem volt „számonkérés”. Brrr.
Középiskola első évében 15 évesen romániai országos második díjat nyertem festészetből.
Temesvárról 12 órát tartott hazáig a vonatút.
Festészetből abban az évben minden díjat Marosvásárhely nyert.
Eufórikus hangulatban érkeztem haza a kollégáimmal és tanáraimmal.
Anyám és a hugom körbetáncolt a konyhában.
Apám csak annyit mondott: Lehetett volna első is.
**
Következő évben első díj lett Konstancán.
**
Azóta nem festek.
A többit tudjátok.
Najugye, hogy egy életre el lehet venni a kedvét valakinek bármitől?
Ajjaj, tanulmányi versenyekről már ne is essen szó…
„Nagyapámtól járt „pénzjutalom”.”
Ja értem!
„Egyszer valami hiperszuper többcsillagos ötösre mondta apám, hogy ezzel most egész meg vagyok elégedve…
… egyszer egy matek szorgalmi háziban nagyon elmerültem … és jött anyám, hogy ezt most már fejezzem be, más lecke/tanulnivaló is van! Hát persze, hogy utáltam az egészet, és amint tehettem, szabadultam tőle.”
Ez borzalmas lehetett.
Engem apám azzal szórakoztatott, hogy amikor hazajött és én éppen tanultam (megjegyzem, nem tanultam állandóan, mert heti 2 kötelező úszásom volt, ami több órás program volt oda- és visszautazással, hajszárítással és egy teljes óra úszással, átjárogattam barátnőimhez, satöbbi) akkor megállt a szobám ajtajában és megkérdezte, hogy „tanulsz? minek tanulsz annyit?” és nevetett. Ami nem volt ám annyira bántó, de ő nagyon sokat tanult technikumban, nem véletlen, hogy egyetemen kábé évfolyamelső volt.
Anyám alsó után kivonult a tanulás témakörből és tudomásul vette, hogy egyre jobban tanulok.
Dicséretet talán kaptam, talán nem… őszintén szólva nem emlékszem.
„Következő évben első díj lett Konstancán.”
És erre mi volt a reakció??
Engem csak „korlátozottan” engedtek sportolni (heti 2x), nehogy a tanulás rovására menjen. Barátnőhöz átmenni?! Semmi „lógás”, heti 2 kimenő, egy hétközi mozi meg szombaton 5-10-ig. Késésért kimenőmegvonás. Itt a mai napig a házban levő boltba nem lehet lemenni bejelentés nélkül…
Engem csak „korlátozottan” engedtek sportolni (heti 2x), nehogy a tanulás rovására menjen. Barátnőhöz átmenni?! Semmi „lógás”, heti 2 kimenő, egy hétközi mozi meg szombaton 5-10-ig. Késésért kimenőmegvonás. Itt a mai napig a házban levő boltba nem lehet lemenni bejelentés nélkül…
Jézusom, Kleó… 🙁
Jézus spec. nemigen szerepel benne, de ez a téma számomra kimeríthetetlen. A házidokinő szerint én vagyok az örök lázadó. Van mi ellen… De ugye a könyv szerint a lázadás is csupán a függés egy formája. A volt áternő is azt mondta, hogy függök tőlük. Neki mondtam, hogy a halálukat várom, mire ő: nem lesz az olyan egyszerű magának, mint most gondolja. Belátom, hogy nem, de legalább akkor esetleg még ugyan függök, de legalább nem tartanak függésben.
En a varosi versszavalo dontojebe jutottam be a sajat versemmel – nem voltam nagy szavalo, de azert, h sajat verssel palyaztam + magaert a versert a selejtezo zsurije odavolt. Felhivtam aztan anyamat, h elujsagoljam neki, mire elkezdett uvolteni, h „Tehat ezert nem jottel meg haza?? Hogy mereszelted??”
Aztan egyszer 300-bol 3. lettem egy novellairo versenyen, kimentem a kertbe, h elujsagoljam neki az e-mailen kapott ertesitest. Valasz: „Na, es penzt kapsz erte?” Mondtam, h azt nem, csak publikalnak + konyvjutalom. Reakcio: „Ahha.”, es elfordult, es locsolta tovabb a novenyeket.
Zsebpenzt en eletemben eloszor egyetemistakent kaptam, ossz egy-ket ezret alkalmankent, amely osszegnek MINEL TOVABB kellett kitartania, ha elkoltottem, be kellett szamolnom, h mire, es gyakorlatilag semmi cel nem volt jo. Igy gyakorlatilag addig nem mehettem el pl a barataimmal sehova, mig osztondijat nem kezdtem kapni – bar az elso evekben annak az osszeget is lenyultak anyamek. Hozzaferesuk volt a bankszamlamhoz, es szazezreket vettek le igy. Mikor mondtam, h ezert en „dolgoztam meg, kerem vissza”, anyam kozolte, h a csaladi budzsebe ment, es hogy hogy van pofam visszakerni. Es jott a szokasos utana, h ha nem tetszik a rendszer, nyugodtan elhuzhatok hazulrol.
Ja, es egyetemistakent loghattam eloszor hivatalosan is a barataimmal, meg aludhattam eloszor baratnonel. Elotte suli utan azonnal haza kellett mennem mindig. Nem azert, h tanuljak (az osszes hazit megirtam hazafele a buszon, es ha figyeltem az orakon, mar magolnom se kellett pluszban, az egvilagon mindebt megjegyeztem), csak azert, mert csak. Ugy tudtam csak lodorogni egy-ket orat suli utan, h otthon behazudtam, h tobb oram volt aznap, mint amennyi tenyleg volt.
Tokeletes hazudozo valt belolem, ugy tudtam mar a sajat anyamnak is az arcaba hazudni, szineszkedni, mint egy szinesz. A szamomra ertekes dolgokat meg, amikert tudtam, h lecseszest kapnek (pl cigit) is ugy rejtegettem, mint kb az avosok elol, mert anyam x alkalmankent atturta a taskamat es egyeb cuccaimat, es ha vmi olyat talalt, ami nem tetszett neki, azert kemeny lelki terror jott.
A vicc csak az, h hugom mintha teljesen mas dimenzioban nott volnq fel. Mar altalanosban elmehetett satrazni a barataival, kozepiskolaskent, ha hajnalban szetcsapta magat vhol, autoval mentek erte, es senki egy rossz szot se szolt (en egyszer ittam le magam HUSZONEGY evesen egy baratnommel a faluban, es anyam kozolte velem, h a baratnomet nem hajlando tobbe a „HAZABAN” latni), es persze, barmilyen kis fellepese volt zongoristakent, azt kotelessegszeruen az egesz csaladnak vegig kellett ulnie, es aztan ot az egekig dicsernie. (Persze, valoban jo eloado, jelen pillanatban is a Zeneakademiara jar, es nagyon komoly helyeken lep fel – de szerintem en is ertem volna annyit, h legalabb egy morzsajat megkapjam annak, amit o…)
Na, es akkor az olyan mondatokat, mint „Barcsak falhoz vagtalak volna.” „Verszivo pioca vagy.” stb., stb. meg nem is reszleteztem.
Es tudjatok mit? EZERT nem fogom sohase elhitetni magammal, h csak azt adtak nekem, amit adott korulmenyek kozt ok kepesek voltak! Mert felneveltek mellettem egy masik gyereket is, akinel nem ereztek szukseget, h tonkretegyek, akinek segitettek egy egeszseges onertekelest kialakitani. A hugom most magabiztos muvesz es magabiztos ANYA. Egy pillanatig nem gondolkozott rajta, h AKARJON-E gyereket vallalni, mert o a csaladot egy biztonsagos es klassz kozegnek eli meg, es miert ne akarna meg egyet, mikor neki mar a szuleivel is milyen klassz volt!
Okadnom kell, ha csak visszagondolok arra, hogyan hasznaltak engem CSALADI SZINTEN erzelmi boxzsaknak. Hogy MINDENKINEK volt egy „kedves” szava hozzam, hogyha olyan hangulata volt, es ruhellem, h a szuleim kepesek voltak a hugomat is olyan szellemben nevelni, h nekem be szabad szolni akarmikor, meg engem ki lehet rohogni barmikor!
Anyam sokszor mondta fenyegeteskent gyerekkoromban, h „intezetbe” fog adni. Barcsak megtette volna! Meg sokszor mondta, h barcsak elvetetett volna. Azt is barcsak megtetted volna, te ruhes kurva! De ne aggodj, a szavaid ugy kattognak bennem, mint egy idozitett bomba, jo kis uzenetet hagytal nekem akkorra, mikor majd ugy fogom erezni, hogy mar semmivel kapcs nincsen mar semmi remeny! Akkor majd mar biztos kezzel fogom megtalalni a kotelet, es akkor vegre boldog lehetsz, h kesve bar, de CSAK MEGTORTENT az az abortusz!
Azt kivanom, h ugyanolyan kinok kozt dogoljetek meg, mint en fogok! Es nem erdekel ennek a mondatnak a karmikus sulya, EZT en vallalom! Menjunk a pokolba szepen mindannyian!
Nem, sohasem bocsatok meg!
Sajnos SZINTE mindig a legnagyobb/nagyobb gyerek szívja meg egy rosszul működő családban. Legalábbis én mindig ezt láttam. Hallottam olyanról, hogy nem így volt, de szerintem ez az esetek elenyésző részében van.
Köszönöm, így akkor már a dinamizmusát is értem a dolognak. Így már sokkal könnyebb, köszönöm. (Igen, ez irónia volt.)
Akkor itt a kivétel. Engem kisebbikkent ültettek fel a szoporollerra….
Basszus, ez a keresztem. Én mindig azt hiszem, hogy ha arról írok, hogy másnak is sz.r, akkor az vigasztaló. És mindig kiderül, hogy nem.
Szerintem a sorsközösség (igen, én is megszívtam, te is megszívtad, bezzeg a tesóink tök jó életet élnek, tök normálisak, ez milyen fájdalmas már) sokat segíthet.
De ez ezek szerint csak az én kib.szott véleményem.
Az öcsém biztos jobban járt. Meghalt 6 éves korában.
Akkor itt a kivétel. Engem kisebbikkent ültettek fel a szoporollerra….
Na, tényleg?
Az öcsém biztos jobban járt. Meghalt 6 éves korában.
Én azért sajnálom őt. Pedig nyilván teljesen értelmetlen, hiszen ez történt és kész.
Hát még én hogy sajnálom! Nem őt, magamat… Egyébként ráadásul teljesen tisztázatlan körülmények között. És ugyanúgy született meg, mint én: a kutya se akarta, „védekezési hiba”, anyám meg elvből „nem csináltat angyalt” – apám megmondta, hogy na, ezért születtem meg.
Az „állami gondozásba adlak” nálunk is műsorszám volt, naná, hogy utólag ezt is csak én találtam ki. Ja, pont ilyen kifejezéseket talál ki egy gyerek…
Nalunk is egy csomo mindenre azt mondtak utolag, h csak en talaltam ki.
Igen, meg „álmodtad”, „ilyen nem volt, de jól hangzik”, „jó a fantáziád” stb. A könyv is említi, hogy ez mennyire káros, deperszonalizációhoz is vezethet.
Én kereken 300ezer forintot félre tudtam rakni a zsebpénzemből és a diákmunkából 18 éves koromra. A maradékot elvásoroltam és elsöröztem, meg a koncertjegyek ára még.
Nekem csak az rossz, hogy anyám egyenlőnek tekint bátyámmal, mikor ő már nem olyan jó ember, felnőttként megváltozott és mindig én voltam a nagy család kedvence.
Apám engem meg féltestvéremet, ő már meghalt, nagyon gyűlölt és meg is akart ölni ha tudott volna, nem csak megkárosítani. Most, hogy apám nincs ez elmúlt, csak az emléke van még. Mivel szüleim külön éltek kisgyerekkoromtól kezdve és fiatalabbik bátyám 14 éves koromba elhagyta a házunkat, majd a féltestvérem külföldön és a saját házában élt, mégis én beszéltem a legtöbbet az apámmal a családból. Apám még a saját szüleit is elüldözte.
Ó, én a sulit középiskolában lelógtam, mert nem voltak kemények a feleltetések, így középsikolát 18 éves koromtól kezdve újra tanulom, hogy semmi ne hiányozzon. Általános iskola meg nagyon egyszerű volt, ott csak 1 félév 4-essel az egyik legjobb tanulója voltam az iskolámnak. Én gyerekként mindig édesség jutalmat kapta, és tönkre is tettem vele a fogaimat. amúgy 6 osztályos gimibe jártam. Én még gyerekkén azért is kaptam pénzt ha megettem a nem kedvenc ételemet. Szerintem pénzzel jutalmazni jó, mert akkor hamar elkezdhet a pénzzelfoglalkozni az ember. középiskolában 4-es voltam, de egyszer elértem a 4,5-et. Viszont egyeemista koromba már nem kapam zsebpénzt, csak álták a költségeim azok után.
„Szerintem pénzzel jutalmazni jó, mert akkor hamar elkezdhet a pénzzelfoglalkozni az ember.”
Ezt most komolyan tetszik gondolni, vagy csak piszkálódás?!
kleo
komolyan gondolom, az embernek minél hamarabb kezdi a pénz használatát tanulni annál jobb. Ezt halottam már rádióban is mondani.
Akkor igazuk van anyáméknak, én vagyok „rossz alany”, „genetikailag terhelt”. Ettől nem tanultam meg a pénzzel bánni, sőt egyáltalán nem tudok a pénzzel bánni, már akkor sem tudtam.
Hát még én hogy sajnálom! Nem őt, magamat… Egyébként ráadásul teljesen tisztázatlan körülmények között. És ugyanúgy született meg, mint én: a kutya se akarta, „védekezési hiba”, anyám meg elvből „nem csináltat angyalt” – apám megmondta, hogy na, ezért születtem meg.
Az „állami gondozásba adlak” nálunk is műsorszám volt, naná, hogy utólag ezt is csak én találtam ki. Ja, pont ilyen kifejezéseket talál ki egy gyerek…
Igen, jobb lett volna ha nem hal meg szegény ilyen kicsiként, kettőtökre jutott volna a „törődés”.
Hát még én hogy sajnálom! Nem őt, magamat… Egyébként ráadásul teljesen tisztázatlan körülmények között. És ugyanúgy született meg, mint én: a kutya se akarta, „védekezési hiba”, anyám meg elvből „nem csináltat angyalt” – apám megmondta, hogy na, ezért születtem meg.
Az „állami gondozásba adlak” nálunk is műsorszám volt, naná, hogy utólag ezt is csak én találtam ki. Ja, pont ilyen kifejezéseket talál ki egy gyerek…
Nalunk is egy csomo mindenre azt mondtak utolag, h csak en talaltam ki.
Anyámmal most ezen megy az őrjöngés. Ő olyan dolgokra emlékszik, amik nem történtek meg és olyanokra nem emlékszik, amik megtörténtek. Őrület. Ebbe bele kell dilizni!! És közben zsarol érzelmileg (és gyaníthatóan a pénzükkel is). Ne kérjen bocsánatot, de ne hazudjon, csaljon, emlékezzen rosszul!!!!!!!! Úgy leírnék vmit (hogy hova küldeném vagy mit kívánnék neki), de nem tudom megtenni.
De hazudnak. Mert így elkerülik a beismerést. Anyám meg még imádja a saját feltételezéseit valóságként beállítani.
Rajtam már nem sokat segített volna akkor, ha ketten vagyunk, mert az öcsém 11 évvel volt fiatalabb nálam. Tehát 17 voltam, amikor meghalt. Most viszont jó lenne, ha lenne testvérem.
Érdekes a pszichológia.
Én azt figyeltem meg, hogy mindenki projektál, hárít és hasít és a saját nézőpont ettől torzítva van.
Az elmúlt hetekben én is őrjöngtem a szüleim miatt. (a pszichiátrián) De itt és most 2018ban én voltam igazságtalan és agresszív.
Azt mondtam apámnak otthon: „vidd innen a nagyapa bekeretezett képét, mert haragszom rá.” Kérdezte: Miért? „mert tudom, hogy vert téged nadrágszíjjal.”
Anyám rosszul alszik. 5 hete majdnem agyvérzést kapott. Én segítettem neki natúr vérnyomáscsökkentőnek sétálni, virágzó fákat fényképezni. Feküdt az ágyban és csak ennyit mondott: „a testvérednek nagyon nehéz, mert kicsi korában sokat verték nadrágszíjjal”
Mire én: ” nem emlékszem”
**
5 hete bogoztuk ki anyámmal, hogy a hugomat miért kell megoperálni. (reméljük, h jóindulatú daganat, múlt héten operálták Bécsben, szövettan később lesz)
**
Anyukám (családorvos) kezdte számolni a pénzt, hogy mennyibe kerül egy pszichológus Sopronban, mert egyértelmű, hogy a hugomnak is szüksége van/lesz rá. (csak tudja ő, h mit fojt el 25 éve, ami miatt rosszul alszik…)
Ezidáig a család úgy kezelte, hogy én vagyok a nyomorék és beteg, és hugom az, akivel minden rendben van….
Vajon kinek van igaza? Ha 4en 4félére emlékszünk?
Erről lesz majd dráma, csak épüljek fel. (családállítást sosem csináltam, de kezd nagyon összeállni a mozaik: túlképp azért vagyunk szopóágon a testvéremmel, mert a felmenőink mindenike alkoholista állat volt)
„Most viszont jó lenne, ha lenne testvérem.”
Elhiszem.
„(családállítást sosem csináltam, de kezd nagyon összeállni a mozaik: túlképp azért vagyunk szopóágon a testvéremmel, mert a felmenőink mindenike alkoholista állat volt)”
A családállítás az asztrológia mellett az egyetlen ezo-öko-bio izé, amiben hiszek.
A lényeg, hogy nem sejtheted, hogy mi a probléma, ti. az a lényege a családállításnak, hogy olyan dolgok derülnek ki, amikről FOGALMAD sem lehet.
Képzeld, nekem a masszőrnő! (SZTK) ajánlotta a családállítást. Amúgy már az első alkalommal észrevettem, hogy reikizik. Mondjuk nekem nem masszázs, amit csinál, az az, amikor jól meggyúrnak. Megvolt vele eleve az összhang, amikor meglátta a vállamon a kutya-tetkót, mert ő is „kutya-fan”. Kaptam egy pozitív (?) visszajelzést is, ti. a kognitív funkcióim még mindig jók… ebből jött elő a család. De családállításra a büdös életben nem lesz pénzem, ráadásul amíg ezek élnek, el se tudnék menni, mert mit hazudjak, hogy hova megyek…
Hát igen, nem olcsó mulatság. Nekem mondjuk felajánlotta vki, hogy kifizeti (Angster Máriánál), de még nem éltem a lehetőséggel.
Még nem olvastam végig, de jónak tűnik.
https://divany.hu/eletem/2017/05/10/csaladi_kapcsolat_megszakitasa/
„Az emberek, akik valamelyik családtagjukkal megszakították a kapcsolatot, nem nagyon beszélnek erről. Annyira erős a képzet, hogy a család a fő támasz, az eltéphetetlen kötelék, hogy a családnak, szülőknek hátat fordítani hálátlanság. Annak, aki éppen benne van egy családi elhidegülésben, kevés esélye van arra, hogy bárki is a környezetéből, barátai közül igazi empátiával tudjon viszonyulni a dologhoz. Akik nem diszfunkcionális (=működésképtelen, romboló) családban nőttek fel, azok nem értik, hogy mi a hatása egy ilyen családnak, és igen gyakran előfordul, hogy a sokat szenvedett, és fájdalmast döntést meghozó felet tartják hibásnak. Éppen ezért a kapcsolat megszakítását általában bűntudat kíséri.”
Hú, ez annyira jó, hogy nem is idézek többet belőle.
Ez az idézet nem teljesen igaz, de valóban én írtam. Továbbra is veszekszem a szüleimmel sajnos. Töprengek azon, hogy adjak magamnak egy évet és elköltözzek valahová, ahol földrajzi távolság van tőlük.
Csak így valósítható meg az idealizmusom.
Ez az idézet nem teljesen igaz, de valóban én írtam. Továbbra is veszekszem a szüleimmel sajnos. Töprengek azon, hogy adjak magamnak egy évet és elköltözzek valahová, ahol földrajzi távolság van tőlük.
Csak így valósítható meg az idealizmusom.
Olvasd el a 149-es hsz-t.
Bartika írta (május 11.) (engedélyével ide bemásolva):
„de apukám most 75 éves,
nagyon szeret,
25 kórházi beutalást éltek végig velem,
anyám és apám,
minden pénzüket rám költötték mióta beteg vagyok,
gyakorlatilag egy lakás árát elvertük a gyógyulásomra az elmúlt 12 évben,
édesanyám 65, édesapám 75,
idősek már,
nagyon sokat kaptak leckét amiatt, hogy csesztek el mikor gyerekek voltunk a hugommal,
**
szánják bánják,
sajnálják,
bármit megtennének, hogy legyen helyrehozható,
akkor 10 éve, mikor leírtam neki a sok naplót, behívta a terapeuta a szüleimet, hogy elmagyarázza nekik az ő nyelvükön, hogy miért nem baj, ha most sokat sírok és nem eszem,
azt mondta: „úgy ültek ott mint egy galambpár”
**
a galambpár azóta megöregedett,
én még mindig beteg vagyok,
**
szeretném ha haláluk előtt még minden rendeződne és látnák, hogy rendben vagyok.
ez a legfontosabb nekik.
ez az egyik életcélom jelenleg.
(menthetetlen idealista vagyok)”
Ez az idézet nem teljesen igaz, de valóban én írtam. Továbbra is veszekszem a szüleimmel sajnos. Töprengek azon, hogy adjak magamnak egy évet és elköltözzek valahová, ahol földrajzi távolság van tőlük.
Csak így valósítható meg az idealizmusom.
Minél előbb tedd meg, és minél messzebbre! Mert a végén még beleragadnál, mint én.
Kösz a cikket murray head a 149es hozzászólásban. Kleonak is a tanácsot, de.
Terapeuta azt találta mondani úgy 5-6 éve, hogy anyámnak valszeg valami kezeletlen személyiségzavara van, de ilyen távolságból nem tudja megítélni, hogy milyen tipusú.
Ma délelőtt anyám főzött nekem a lakásomban, mert sajnos rájuk szorultam az elmúlt hetekben.
Őszintén nem tudom mi a megoldás. Közben az is van, hogy nagyon mellettem voltak évek óta, azt érzem tisztességesnek, hogy megpróbálok velük korrekt maradni. Egy ilyen radikális szakítás túl nagy fájdalmat okozna nekik.
Pl amit az orvosommal elértünk tavaly: a családommal is voltam karaácsonykor, meg nem is. (mesebeli királykisasszony, aki hoz is ajándékot, meg nem is) Én erre törekszem valahol, és úgy érzem ez a nehezebb út: hogy le is szakadok róluk, meg nem is. Néha kimentem anyámnál az erkélyre szívni egy mély levegőt, és annyit mondtam magamnak: „Bartika minden dili rajtad kívül történik.” Úgy néztem az egészet, mint egy filmet, aminek én nem vagyok részese. És ők nem láttak semmit, h szenvedek, hazamentem minden este az otthonomba, oda ahol békesség van, nyugalom van, rend van. Kicsit sírtam néha, ez igaz, de itthon mindig félóra alatt megnyugodtam. Úgy rendezhetem be ahogy jólesik, az jön hozzám látogatóba aki csak szeretne. Nem volt karácsonyfám, csak adventi koszorúm, és jókat akvarelleztem, meg dolgoztam neten (freelancer grafikus vagyok) és életemben először én készítettem az adventi koszorút igazi fenyőből vaskos fehér gyertyákkal. Anyámnál minden évben itthon van a hugom az unokaöcsémmel, és a két öregem nagyon megváltozott mióta unoka van. Az unokaöcsémnek apám a kedvenc tatája, az ő hátán még lovagolni is szabad.
Szóval ők ilyenek. (most a szüleim védőügyvédje lettem hirtelen)
Nem tom hogy van ez az egész de Erdélyben nem lehet megcsinálni ezeket a radikális szakításokat. Vagy nem úgy, mint Magyarországon. (éltem 7 évet Budapesten)
Ők akkor is kitartanak mellettem és segítenek, ha ellenséges vagyok velük.
Próbálom hangosan megérteni a helyzetet.
Na igen, utánad is nyúlnak. Nálunk még súlyosabb, mert soha nem tudtam „távol tartani” őket, jöttek hozzánk minden héten, sőt, 2x is.
Az erdélyi mentalitás itt is megvan, apám szülei onnan jöttek át (pontosabban a Partiumból) az 1920-as években, de már Pesten ismerkedtek meg. Az egész család (apámmal együtt) az ottani polgári-értelmiségi mentalitásban élt. Ezért volt pl. az elképzelhetetlen, hogy a szüleim elváljanak. Így 58 éve rágják egymás lelkét, de ezt „illik”.