Állok a ködben.
Narancsos köd-sávok körülöttem.
Az utcai lámpák fényei a járdán tovafutnak,
a követő árnyékok szinte láthatóvá nyúlnak.
Csak ők látnak téged,
suttognak, ők Árnyak, tőlük nem kell félned,
mert a köd takarja lényed.
Fura ez az esti biztonság, az utcák elhagyatottak,
vajon jó e ez a magány,
mely láthatatlanságba von, fekszel a fagyos földben,
biztos ez a Halál,
érzéstelen, könnytől mentes, életre nem reflektál.
Szótlan és néma. Deres az éjjel.
A ködben mögötted egy sötét alak lépdel,
utolér és szól hozzád : tudod, ő a Szégyen,
minden nap veled van, harcol benned a Léttel,
a Lét aztán alulmarad, harcol a sötétséggel,
és könnyekben fullad el az Érzés,
az égen felhők és már a Hold se néz
és szólnál, de hozzád senki se szól,
nincs kinek, nincs is mit,
aki valóban vagy a hullámok közepén is,
senkinek se számít.
Talán mind bánja, hogy ismer,
néma vagy és találkozol Senkivel,
Senki odahívja Valakit,
együtt pedig némán hangzik a Semmi,
bár tényleg fájna, a lelket impulzus kergeti,
a tett viszont szerencsére önmagát szavakba pergeti.
Így mentek ők ott hárman a ködben :
Te, az Árnyék és a sötét alak, a Szégyen,
vércseppek csepegnek be a koporsón ütött résen.
Szerző:
