Remegő kezeim alig érintik a billentyűzetet. Alig érintem, olyan finoman, mintha csak zongoráznék rajta. Dolgozok. Itthonról TeamViewerrel, elég jól haladok. Az jó, hogy nem kell bemennem a m.helyre, nem kell autóznom. Egy rohadt senkinek érzem magam. Amúgy agyilag már kezd hatni a Kventiax, ja. Már nem bőgök folyton, csak most, mindjárt, mert egy kövér disznót látok a tükörben, és gyűlölöm magam. Mielőtt elkezdődött ez az őrület, másfél évig jártam terembe, meg kettlebellre, aztán kihagyogattam, most 20.-án múlt, hogy terembe be se tettem a lábamat, bellen meg 2 hétig nem voltam. Pedig mennék, csak félek, hogy észreveszik rajtam, hogy be vagyok gyógyszerezve, mondjuk teremben a kutya sem nézi az embert, meg nem kell kommunikálni , ott nem vennék észre. De a bellen ott igen. De jövő héttől vissza akarok állni mindenképpen, de félek, hogy észreveszik, meg a régi súlyokkal nem is bírnám. Mindenképpen vissza kéne vennem, meg a tempóm is,áááá Le vagyok lassulva. Lejátszottam magamban a „visszatérésemet”. Nagy nehezen fellépcsőzök, végig a korlátba kapaszkodva, oké, ez megvan. Megpróbálok kierőltetni magamból egy idióta mosolyt, ja igen, beteg voltam, hogy mi volt, ááá, valami vírus, még kicsit fáj a torkom, nahát ilyenkor megfázni. Meg hát néha túlóráztam is, mert mindig el vagyok havazva, de ezt mindenki, mert mindenki mindig így van ezzel. Csak a mozgásomra kell figyelni. Csak szép lassan, meg a kezemet a hátam mögé dugni, mert akkor nem látják, mennyire remeg. Csak az edzőt nem tudom megetetni, ő ugyanis tudja, h dilis vagyok, hogy áterhez járok, és bogyókat szedek, de arra azért nála is vigyázni kell, hogy az ilyen durva dolgokat ne vegye észre, mert még a végén nem enged edzeni. A kettlebell nem veszélytelen sport, de imádom. Na, de terembe visszamegyek, csak hát ott van helyileg a bell is egy külön teremben ( terem a teremben). Megpróbálom a bellt is, megpróbálom összeszedni magam, immáron sokadjára, legalább azért, hogy elmondhassam, én próbáltam, én tényleg megpróbáltam.
Szerző:
