Meghalni vagy maradni?

Olvasom a bejegyzéseket az Öngyilkosság rovatban.

És arra gondolok, vajon tényleg, mi értelme van a sok szenvedésnek?

Én József Attila imádó voltam – tudjuk, hogy Attila nagyon korán elment… Ő is bordi volt… A mama csak ment, teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám.

Hát, neki sem volt valami arany gyerekkora, az tény. szeretetéhes kisgyermek maradt.

én néha még midig odakuporodom a férjem ölébe.

A legutóbbi zeneterapos élményemkor tudatosult bennem, hogy de hát hiszen én alig ültem a szüleim ölében. Sőt, egészen valószínű, hogy sosem ültem. És ez az egyszerű dolog, meg az, hogy sosem öleltek és puszilgattak meg, örök és kínzó fájdalmat ültetett a szívembe.

Az, hogy még sokminden mást is csináltak – gondolatokkal, szavakkal és tettekkel bántottak, mióta megszületettem – olyan mély fájdalommintázatokat vés egy gyermek képlékeny kis agyába, amik örökre ottmaradnak, kitörölhetetlenül.

Legutóbbi zeneterapos ülésemen keseregetm még mindig egy sort, hogy igazságtalan az élet – avn akinek jó család, jó anya és ezért jó gondolatok, jó szavak és jó tettek jutnak, van akinek meg a mellőzés, szidalmazás, bántalmazás, ami felér egy élve kínzással.

hát ezért akar az ember meghalni. Mert már meghalni is jobb, mint élve kínozva lenni.

viszont útban hazafelé és azóta is csa kaz jár az eszemben.

ha egy kínzott és meggyötört gyermek-ember, ember, ember- gyeremk, akárki, rájön arra, hoyg hogyan formálhatja a gondolatait és érzéseit, és hogyan lehet egyre jobban és jobban ezen a módon – és ezt egy olyan ember sosem csinálná, akinek ezt nem KELL CSINÁLNIA, mert köszni szépen, jól van – tehát ha a lélekformálás döbbenetes mutatvánáyra ráérez valaki, az már olyan, mint maga egy gyönyör…

elképesztő.

akkor az ember a szenvedésből a spirituális útra lép.

azt hiszem. nem vagyok biztos benne.

ehhez viszont iszonyatosan kiartóan kell dolgozni, és elég sokat kell élni, azt hiszem.

én most 47 éves vagyok, és már elég sokmindenen túl vagyok.

és mitnha most kezdődne  csak az életem.

hát nem tudom, hogy mindenkinek megadatik-e ez az élmény, aki nem dobja el magától az életet, és aki küzd, hősiesen, sokszor maga sem tudja, hogy miért.

én legigazándiból talán csak azrét küzdöttem, mert kíváncsi votlam.

mert nem értettem, hogy hogy lehet az hogy én annyira szenvedek, és hogy mások meg olyan boldogok. nem értettem. és hát vlahogy a küzdés szellemét is vsz. az anyámtól örököltem.

hát ennyi mára.