Meg-nem-bocsátás halottak napján

Nekünk az a szokásunk, hogy nem akkor megyünk a temetőbe, amikor a nagy többség, hanem kicsit előtte. Jó szokás ez, mert utálom a tumultust.

Éppen ezért a temetőjáró nap ma volt. Kétfelé is kellett menni. Déd- és nagyszüleim az egyikben, apám és öcsém a másikban, persze jó messze egymástól, de nem is ez a lényeg.

Hanem, hogy én csak a dédiékhez és főleg a mamáéhoz akartam volna menni. Mert hozzájuk könnyű kimenni, virágot vinni, sírokat rendezgetni, mécsest gyújtani, és búcsúzóul picit megsimogatni a sírkövet: „Szia Mama, szia Papa!” Hozzájuk nem fűződnek rossz emlékek.

A másik temetőbe nem akaródzott kimenni. Apámhoz még igen, de öcsémhez… zsigeri tiltakozás volt bennem. Nem is szoktam kimenni hozzá. A halála óta eltelt három évben igazából azt hiszem, hogy csak halottak napja miatt voltam ott, tehát évente max. egyszer. Most egy mukk nélkül mentem ugyan, de csak azért, hogy Édesanyának ne egyedül kelljen ezt megcsinálnia, mert tudom, hogy akkor jobban fájna neki. Mentem, és egy másodpercig sem éreztettem, hogy nem akarok.

De az ő sírkövét nem simogattam meg. Helyette az jutott eszembe, hogy valószínűleg azért fontos nekem annyira, hogy rendezett, tiszta otthonom legyen, mert csak így érzem biztonságban magam. Nagyon is fontos nekem a biztonság. Miatta fontos. Mert hosszú évek teltek el úgy az életemből, hogy ha elindultam otthonról, soha nem tudhattam, mire érek haza? Lesz-e még egyáltalán hova hazamenni, vagy magára gyújtotta az egészet? Elrabolt-e mindent ami nekem fontos és amit akár csak tíz forintért el lehet adni? Szédúlt-e mindent, összekormozott-e mindent? Holtan találom-e vagy élve?

Drogos volt. Meghalt. Nem tudok neki megbocsátani.