Ma másfél éve, hogy összejöttünk a párommal. Egy hónapi járás után összeköltöztünk. Az első időszak mesébe illő volt, ahogy az általában lenni szokott, aztán elég viszontagságos lett; mindenesetre voltak benne nagyon szép pillanatok és nagyon rosszak is. Talán ez mégjobban összekovácsol(t) minket. Azért bízom benne, hogy még rengeteg másfél év vár ránk közösen, ha vannak is időnként nehézségeink és ezeken túl tudunk jutni.
Holnap megyek állás ügyben megint. Már nagyon jó volna ha összejönne valami végre. Sokszor ez (is)készít ki, hogy egyszerűen azonkívül amit meg kell csináln itthon, más nincs. Az első időkben még vonzott nagyon az olvasás, faltam a könyveket, mára valahogy már érdektelenné váltak számomra. Jó lenne eljárni beszélgetni, sétálni, de sajnos nincsenek barátaim akikkel lehetne.
Szintén holnap találkozom egy lánnyal akinek a betegsége az én egyik diagnózisom is. Nagyon várom már, kíváncsi vagyok Rá, és bízom benne, hogy egy jót beszélgetünk majd.
Ja, és ami még említést érdemel. Utaztam a villamoson, olvastam, majd felnéztem merre járunk, erre a velem szemben lévő olyan 40-50 körüli pasas beszólt, hogy ne ráncoljam az ajkam és az álam közti részt. Mire felocsúdtam már leszállt. De ez nagyon kivágta a biztosítékot nálam. Hogy jön ahhoz hogy minősítsen? Egyébként meg ha nem tetszik nem kell rám nézni….
Szerző:
