Kedves Olvasó!
Aki remélhetőleg érdeklődik azok iránt amik kijönnek belőlem 🙂
Érdekes tapasztalásom volt ma. A kedves bátyám úgy döntött meglátogat és ajándékot hoz nekem, konkrétan csodaszép lábbelikel akart ellátni engem. Tudvalevő az fontos, mármint a külsőségek.
Belementem még korábban, hogy elfogadom tőle ezt, az „ajándékot”, pedig nagyon szükségét nem éltem meg ennek.
A pénzemet inkább a lelki egészségemre költeném és költöttem az utóbbi évben ez most nagyobb prioritás volt, mint, hogy tetszelegjek másoknak.
Úgy érzem elég jó ízléssel rendelkezem és a ruhatárammal már kevésbé igyekszem kompenzálni a bizonytalanságaimat.
Úgy éreztem az, hogy a bátyám meglátogat minket, az édesanyámmal, az egy lehetőség az újrakapcsolódásra és hogy talán megoldást is találhatunk az ápolásával kapcsolatban.
A történet sajnos nem ment ilyen mélyre, sajnos úgy élem meg ez az ajándék pusztán a csodálatom és tisztetetem megvételére szolgált volna.
(A bátyám a korkülönbség miatt egy kicsit apafigurát játszott az életemben)
Érezhette rajtam, hogy nem annyira egetverőeren fontos ez a gesztus számomra és egy dühös gyerekként ott hagyott csapot papot, ignorálva a beteg édesanyánkat (is)
Az egész úgy játszódott le, hogy még 10 perc várakozási időt kértem tőle, amíg lemegyek hozzá. Mondom reméltem meglátogatja anyánkat és a két legyet egy csapásra.
Elviharzott, még láttam, hogy dühösen int a kapunkból, és elég elutasító gesztusokat véltem felfedezni belőle.
Bevallom ez fájt. Úgy éreztem legalább a kongnitív empátiájára hathatok valahogy. Korábbi terapeutám hangját hallva azonban igyekeztem túl látni a saját sértettségemen és haragomat igyekeztem aszertíven közölni vele. Konkrétan leírtam, hogy a gesztusát értékelem, de lássa már be, hogy mennyire fárasztó a helyzetem a munkám mellett az édesanyánkról is gondoskodni.
Segítséget nem kértem tőle, úgy éreztem ezek után nem tudna mit tenni.
Viszont reménykedek benne, hogy üzenetem (írásban tudtam elérni) legalább intellektuálisan elindít benne valamit. Legalább nem támaszt felém felesleges elvárásokat, amelyek már idejét múltak.
Terapeutám akihez most tudok járni, hangját hallva fejemben: Jól tetted. 🙂
Ezek után még elmentem dolgozni és bevallom nem életem legproduktívabb napja volt, de hála Isten a srácok megértéssel kezelték a dolgot. Előfordul, hogy az ember nem a csúcsot teljesíti. 🙂
E már nem annyira teliholdas estén, köszönöm ha elolvastad.
Legjobbakat Neked: Stoppard
Szerző:
Engem érdekel!