M

…Amikor felébred, szinte mindig megpróbál halkan odaosonva frászt hozni a még 1 kávé mínuszos fejemre. De jön, lassan ballagva, egyszer csak ott terem- és már nem is kérdés: a „kakajó „lesz Neki előbb, utána nekem a kávé.

Szóval így állunk, 2 éves kis Zsurmikám anélkül szerzett jogosultságot mindenben elsőként az életemben, hogy szinte észre sem vettem. Ő fürdik, és reggelizik először, Neki válogatom a boltban az Általa szeretett egészségesnek tűnő kajákat, Számára vadászok érdekfeszítő gyermekprogramokat, és Vele játszom, ahelyett, hogy másokkal csevegnék.

Rendjén is lenne ez…ment is egy darabig, amíg egyszer csak úgy nem kezdtem érezni, hogy szeretetteljes, ellenálhatatlan mosolyával szinte szolgájává tett, anélkül, hogy tudtam volna.

Ki is bír ellenállni egy ártatlan extrahosszú szempillás esdeklő vágynak?! Én nem. Ezek szerint gyenge jellem vagyok…Hajnalban, vagy késő este mosok- az összes magántatarozást lehetőleg akkor végzem el, amikor Ö még/már alszik, ne adj’Isten nincs itthon.

Mielőtt megszületett, azt képzeltem, minden úgy marad, ahogy volt, csak lesz a kecóban egy gyerekszoba kisággyal, valamint kapunk az Égiektől egy csodálatos Kisbabát, akivel csak annyi a dolog, hogy szeretni kell.

A szeretettel soha nem is volt gond- már születése előtt láthatatlan érzelmi szálak fűződtek közöttünk, örökre egybekovácsolva közös életünket.

Szeretetből Ő az első mindenben most is; ha kér valamit, és türelemre intem (mert azért nevelni kell)- szinte még nekem van lelkifurim, hogy meg kell várakoztassam.

Következetesnek lenni végképp nehéz, mert esküszöm, Neki vannak a legnagyobb krokodilkönnyei a gyermekvilágban…

Nem veti a földre magát és nem hisztizik (nagyon ritkán igen, de ez a korának természetes velejárója)- csak látom, hogy lebiggyed az ajka, és másodperceken belül anyaöl kell, meg puszikák, hogy ne törjön el végképp a mécses.

Szeretem Őt szeretni. Azt akarom, hogy mire felnő, tisztán bevésődve arra emlékezhessen: milyen szép gyermekkora volt, és mennyire szerettük…

Szeretem Őt szeretni, akkor is, ha néha közben önmagamat elfelejtem (pedig sokszor nem ártana egy önölelés), de Ő viszontszeret, ezzel úgy érzem kamatosan kifizeti a pillanatnyi lemondásaim árát.

Nem tudom, mi lesz, ha felnő: asztalos, vagy tanár; élsportoló vagy tűzoltó, katona, (vadakat terelő juhász valószínűleg nem), esetleg űrhajos, vagy BÁRMI: de az biztos, hogy akármiben is teljesedik ki az élete, abban én már csak háttérszereplő maradok.

Szóval, igen, most kell kihasználnom ezt a főszerepet, és ragyogót, megismételhetetlenül hibátlanul jót alakítanom; nem miatta, hanem Érte.

Szeretem Őt, és nagyobb kincsem nincs is a világon. Ő az én EgyetlenM.