Ma még cefetebbül voltam mint hétvégén, lövésem sincs most éppen miért van ez. Nyilván rá lehet vágni, hogy stressz meg egyéb mentális jellegű szarságok az okozói mindennemű gyengélkedésnek, de nem történt az ég világon semmi sem (fura is lett volna), egyedül a netkapcsolat visszatérő agonizálása borzolta a kedélyeimet (first world problem, tudom), ezt leszámítva azonban semmi különös, sőt még csak kevésbé különös sem történt (viszont a Digit sikerült elküldenem a faszba, le is tiltottak az oldalukról, ilyen sem történt még velem, tiszta rakkenroll!). Gyakori mellékhatása, bónuszbosszantása az efféle testi üzemzavaroknak, hogy ilyenkor mindenféle régen elföldeltnek hitt ösztönöm felébred, és hajlamos vagyok emiatt is szarul érezni magamat. Mintha egyenesen a halálos ágyamon feküdnék és most kellene egyszersmind rájönnöm, hogy mennyi frankó dolgot mulasztottam el, holott hát ennyire közel sem drámai a helyzet. Mintha hormonálisan is összekutyulna egy-egy ilyen rosszullét. Mégis csak nonszensz, hogy naftám alig akad, meg szédelgek egész nap de tizenx órán keresztül áll a rudi, ez valami elfuserált immunreakció? Fiatal koromban megélt közepesen extrém macskajaj-élményekhez hasonlatos az egész leginkább. Vagy lehet, hogy menstruálni fogok? Elvégre borderline cimkés fickóként nem lehetne ezen sem őszintén csodálkozni. A legviccesebb mégis az, hogy bizonyos szempontból intenzívebben „létezem” mint egyébként, mármint szellemileg, meg érzelmileg. Lehet, hogy teliholdkor teljesen átváltozom? Nem tudom mi történik épp, ugyanakkor nem aggódom, csak bosszant mert előző héten magamhoz képest jól elvoltam. És holnap csoport az új helyen, kíváncsi vagyok, nem szeretném ha emiatt maradnék le róla. Már ez is hihetetlen, hogy kíváncsi vagyok és nem totál közömbös. Mondom, hogy átváltozok, bár nyilván csak átmenetileg!
Ma egy csomó privát sztorit olvastam facebookon meg egyéb fórumokon és blogokon, egyedülálló anyák logisztikai és persze érzelmi problémái, szorongós egyetemisták szocializálódással kapcsolatos nehéz ügyei, londonisztáni magyarok magánya és elesettsége, tinik szerelmi krízisei, sőt kilakoltatástól rettegő családok, pornófilmjeleneteket tesztelgető, nyilván kellően zavarodott huszonévesek, meg keramikus nagyapák szívderítő kalandjai a hétvégi vásárokon, szóval volt itt minden. És az történt, hogy szokatlan módon elég erőteljesen bele tudtam magam élni ezekbe a konkrét élethelyzetekbe, és azt éreztem, hogy kicsit többet be tudok fogadni a világból mint általában (ez rettenetesen bénán hangzik, de ha egyszer így volt!)! És nem, nem téptem be, nem rúgtam be, nem vagyok begyógyszerezve (úgy értem a szokottnál jobban), bár ahogy így visszaolvasom elég erősen úgy fest ez az egész mint egy elbaszott beszámoló egy elbaszott tripről, de nem az. Persze ez a fajta rendhagyó szenzitivitás is csak erősíthetné a gyanút, hogy valami elsőre kifürkészhetetlen lelki hullámzás van a háttérben, de ezt továbbra is nehezen hiszem, hiszen valóban semmi sem történt ami ilyen erőteljesen kizökkenthetett volna a jól megszokott apátiából. Évszakváltozás? Ahh, nem tudom, tényleg. Mindenesetre a szenzitivitást egyelőre nem bánom, sőt helyenként kifejezetten élvezem, szinte mintha már élnék, és ezt is milyen hajmeresztő leírni, hiszen továbbra is egyedül kuksolok egy külvárosi szobácskában, és közben annyi a spiritusz a sejtbörtönömben mint egy lufiállatkában. De legalább szépen elröpködök a hangulatok között, aztán gondolom kipukkad majd ez a lufi is, bármi is legyen az őstörténete.
Szerző:
