Végre, huszadszori nekirugaszkodásra meg vagyok elégedve a levéllel, amit kézírással írtam anyunak – válaszul az ő kézzel írott kedves levelére.
Végre sikerült mindent megköszönnöm, amit küldött a levélben – fotót, posztert a gyerekemnek, – és szép bélyeget a borítékon – végre nem lelkiztem és nem beszéltem hülyeségeket – és a nagypapának is tettünk egy vicces képeslapot a borítékba, amit a gyerekem méltóztatott végre aláírni ákombákom betűivel.
rettentő elégedett vagyok az eredménnyel., holnap végre postára teszem!!
úgy döntöttem, hogy norvégul sajtó alá rendezem a zeneterápiás üléseim anyagát, rajzokkal együtt. nagyon tanulságos, és bizonyos értelemben klasszikus.
gyönyörű íve van, tankönyvszerű felbontásban.
trauma feldolgozással kezdődik, aztán az egész családommal beszélek, mindenki sorra kerül – az anyám, a tesóm – aztán megszületek, bölcsőben, a dzsungel mélyén állatok ringatnak és vigyáznak rám, aztán a következő ülésben már ülni is tudok, és buddhista szerzetesek tanítanak – stb. stb. stb.
nagyon szép.
ki akarom adni.
már dolgozom a szöveg szerkesztésén…
és az is szuper, hogy szimbolikus nyelven szüeltett önvallomás ez.
nem kell minden traumát szóról szóra tudni mindenkinek.
elég a fájdalmat és a fejlődést látni benne. az akaratot, az erőt. és a zene erejét.
Szerző:
te tudsz norvégul? vagy ez hogy van most? 🙂 nem értem. 🙂
én nagyon de nagyon kíváncsi lennék az eredményre!!
volt valami technikai probléma, nem tudtam írni sokáig.
de most írtam egy bejegyzést.
Igen, tudok norvégul. Norvégiában élek már 7 éve! 🙂
és írom tovább a blogomat is, ne izguljatok.
pont most jövök ide egy bazi nagy sérelemmel, őrjöngeni bírnék.
Küldtem volna haza egy kis cipőt a tesóm gyerekének – de az a nő, akire rábíztam, összekverte a csomagokat ,és máshova küldte a cipőt.
egy menhelyre.
hát istenem, ott is biztosan nagyon örült neki valaki…
őrjöngök.
nem kéne.
megovnni a vállam. ez van. hülyék az emberke, nem bírnak olvasni.
nagy nyomtatott betűkkel írtam rá a címet, olvashatóan, levarkarhatatlnaul.
kurva életbe!!!!!!!!!!!!!
de ha norvégiában élsz, hogy jársz terápiára? norvégül beszélgettek? én tudok németül, elég sokat voltam kint, de lelkizni biztosan nem tudnék… hiába értek meg mindent, hiába tudom magam megértetni, a tévét is nézem és mindent értek, de lelkizni bizti nem tudnék…
uh, sajnálom ezt a cserebere dolgot. biztos rossz lehet most… 🙁
dióhéjban… köszi. Andit nagyon szeretem, és örülök, hogy barátok lettünk. csak ez így egy kicsit más tészta megint… hajj…sebaj…
Igen, norvégul járok terápiába. Nem mindig értjük egymást tökéletesen – de a zeneterápiában a legfontosabb a zene, és hogy én meg tudjak nyílni, mert a zene áthatol az egész lelki védekezőberendezésen, a védőmechanizmusokra tojik a zene.
mint ahogy az álmok is.
szimbólumokat képes látni az ember – és féléber állapotban tollba mondom a terapnak, aki ott ül mellettem és szorgalmasan jegyzetel.
hát így.
a csereberén már túltettem magam. 🙁
annyira érdekes vagy számomra, Amarilla.
mintha boldog családod lenne, de mégse… mintha minden jó lenne körülötted, de mégse… nagyon érdekes vagy. és ezért vagyok ennyire kíváncsi és érdeklődő.
én ma sajnos kaptam egy pofont az élettől. szüleim nem támogatják a külföldön való tanulást, be kell fejeznem az itteni sulit, és utána újratárgyaljuk az orvosit bécsben. csalódtam. mérges voltam, dühöngtem, a pengéért nyúltam…de nem tettem meg. ma vettem cicaplast krémet (hegek regenerálódására van), napi 3x kenem, így talán a nyárra halványulni fognak a csúnya hegek.
minden olyan zavarosnak tűnik… ilyenkor kiborulok, és az jár a fejemben, mennyivel jobb lenne, ha meghalnék…nagyon fáradt vagyok.
Drága RB
köszönöm.
jól eisk a figyelmed. és az elismerésed.
én magam is hajlok arra, ohyg érdekes embernek tartsam magam 🙂 🙂
előbb utóbb előadókörutakon szeretnék lelket önteni a lelki betegekbe 🙂 🙂
– na, félre a viccel…
örülök, hogy nem vágtál.
ápolgasd a sebedet.
vigyázz magadra.
én a helyedben nem sietnék anynira el éppen Moról. legalábbis akkor nem, ha magyarul szeretnél terápiát csinálni.
hm?
én most jövök rá, hogy azért jött most szembe velem ez a nagy megtorpnaás és új terápiázás, mert Norvégiában most egy új helyzet van, erőből már nme tudtam tovább menni.
fel kellett szabadítanom magamban új energiákat – és ahhoz nagoyn mélyre kellett lemennem…
de megvan!!! 🙂
most már a felszálló ágban vagyok!! 🙂
most majd egy norvég tanfolyam kell inkább. nem kell több terápia most.
ami a családot illeti:
nagyon nagy küzdelem egy jó családot összetartani, összekovácsolni.
mégakkor is, ha az embernek a szerető férjéről és a saját hasában kihordott gyerekéről van szó és nem idegbeteg és járt már 1000 órát terápiába…
akkor az ember megérti végre, ogby a gyerek az nem egy olyan dolog, ami csak úgy majd magától és szépen felnő… és értékes és öntudatos embver lesz…
nem, nem, nem…
ez sajnos nem történik meg automatikusan… ez rengeteg rengeteg rengeteg munka, odafigyelés, szeretet…
az emberi kapcsolatok nagoyn érzékenyek, sérülékenyek, és borzasztó sok türelem és szeretet kell ahhoz, hogy jól működjenek.
hú, hjogy én mennyit bírok papolni…. 🙂
puszi, jó éjt.
ma megpróbéálom a férjemet megelőzni az ágyban… mindig nagoyn későn keveredek oda…
milyen suliba jársz most?
nem szereted?
miért akartál bécsbe menni? fő ok??
Kedves Amarilla,
ebben egyet értünk. egy családot tényleg nagy munka összetartani, de remélem, hogy nem csak kizárólag rád hárul ez a feladat… jól megvagytok a férjeddel? tudja, hogy blogot írsz egyébként, vagy hogy mik zajlanak le benned? magyar egyáltalán? én mindig úgy képzelek el egy házasságot, hogy ott minden ki van terítve, mindent tudnak egymásról a felek…. aztán lehet, hogy a valóságban nem így van. nem tudom… de nekem a terapom ilyenekről mesélt, amikor el voltam keseredve, hogy nem találok magamnak barátot – nem mintha nagy igényem lenne rá -, ő is el volt keseredve, amikor a barátnői már férjhez mentek, gyereket szültek, ő meg még sehol sem tartott… de nem bánta meg, mert érnie kellett egy olyan kapcsolatra, ami tartós legyen… mert az a fontos, hogy akit választasz, életed végéig kitarts mellette… és ha ez a kapcsolat harmónikus, kiegyensúlyozott, akkor jöhetnek a gyerekek… nekem tetszett, ahogy ezt elmesélte nekem…
azért szeretnék Bécsben tanulni, mert ott nincs tandíj, és jobb lehetőségem lenne kórházban dolgozni, jól keresni… aztán persze jönnék haza. nem szeretnék külföldön letelepedni, viszont rettentően szeretem a nyelveket, az új helyeket, főleg Németországot, amit második otthonomnak tekintek. ki szeretném próbálni magam, minél több dolgot megismerni, hogy lássak a világból, és ne csak beszűkülten éljek. ezért vannak nekem ilyen terveim. minden álmom, hogy orvos legyek. nem feltétlenül gyermekpszichiáter, de mindenképpen gyerekorvos, a szakirány még nem körvonalazódott ki bennem teljesen. és persze jó lenne itthonról leszakadni, hogy önállósodjak végre.
most egy elég neves iskolába járok, idegenforgalmat tanulok. nem tetszik annyira, és egy éve fordult az érdeklődésem a segítő szakma irányába. ezért amotivált lettem a főiskolai tanulmányaimban, plusz élethelyzeti gondok is adódtak, és nem sikerült annyira jól a félévem.
hány éves a kisfiad, ő tud magyarul? miért pont norvégia?
Értem.
nem hangzik rosszul, amiket írsz. szóval gyermekorvos akarsz lenni. nagyon szép hivatás. drukkolok, hogy sikerüljön.
a világlátás is nagoyn klassz dolog. 🙂
hm. egy házasság – én is sokáig azt hittem, amit te egy házasságról.
de ma úgy látom, hogy a lényeg: középen találkozni.
lehet nagy szerelmet is megszelidíteni – nem kis művészet! nekem sosem sikerült – és lehet egy kis szikrát is felforrósítani.
Mindkettőnek megvan a technikája. A cél: egy elviselhető hőmérséklet létrehozása. egy meleg, kellemes, szeretetteljes családi légkör. amiben az intimitás, a kölcsönös érdeklődés, az egyéni tehetségek kibontakoztatása megtörténhet. bizalom. szeretet, törődés. humor. valami ilyesmi.
nem, a nagy lelkizésekben már nem hiszek…
tk. szét is zilálhat egy házasságot.
és mondok még valamit – ha már gyerek is van, az annyi energia, hogy nem is jut idő a nagy lelkizésekre.
az fontos, hogy sérelmek, kimondatlan félelmek ne legyenek a szőnyeg alá söpörve, sem neheztelések. ez fontos. és ez tk. lelki egészség kérdése.
fontos, hogy mindkét fél tegyen folyamatosan a saját lelki egészségéért. és azért, hogy a kapcsolatban a szeretet működjön.
a házassághoz pénz is kell – mindkét félnek tennie kell anyagilag is a közösbe.
hát , nem könnyű műfaj, az tény.
de mi már egészen jól kezdünk összecsiszolódni! 🙂
a kisfiunk 5 éves, és tudja az összes nyelvet, ami körülveszi. az enyémet, az apjáét, és a norvégot is. és folyamatosan fejlődik mindhárom nyelven. egy-egy új szó mindig akad valamelyik nyelven 🙂
puszi jó éjt.
Egy nő ösztönösen jobban tudja, és hagyományosan az ő feladata a család összetartása.
ez már sajnos csak így van.
de ez nagy öröm is. rettentő sok tudás kell hozzá. ha valaki nem hozza otthonról, hát fel kell kötnie a gatyát. terápia, terápia, terápia, és sok sok kurzus, tanulni, tanulni, tanulni. könyvekből is. folyamatosan tanulni. buta női magazinokat lapozgatni. 🙂 🙂
kaja, otthon, divat, gyerek, szex, ünnepek, születésnap, esküvő, ajándék, utazás, nyaralás…
jesszusom. azt hiszem, 42 éves korom előtt ki sem nyitottam volna valami ilyen „hülyeséget”.
most meg ezekből élek 🙂 🙂 muszáj.
na, most huynok az ágyamban…
engem mindig lekötöttek a mély érzésű dolgok, minden, aminek a lélekhez köze van. mivel itthon nem kaptam meg a szeretetet, így könyvekben éltem ki a kis világomat, beleéltem magam nagyon. és mindig ezekről fantáziáltam.
pl. az Édes Anna könyv engem kifejezetten megszólított. 14 évesen olvastam először, és szinte rongyosra. mindig magamnál hordtam, és olvasgattam. és mindig valami újat tanultam belőle, ahányszor elolvastam. és persze ma már más mondanivaló jön át, mint évekkel ezelőtt.
aztán ott van Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése… annyira közhelyes, hogy nagy mű… közhelyes, ahogy beszélnek is róla… én azt hiszem, hogy sokkal mélyebb üzenetet vettem fel a könyvből, mint egy irodalmi elemzés… nekem teljesen más jött át, mint amiről tanultunk. szartam az elemzésre. egyszerűen amikor olvastam, mintha más nem is létezett volna. szeretem az orosz írókat, nagyon kifejezően tudnak írni. egy évig rajongtam a könyvért, szinte vele aludtam (15-6 évesen!!)
aztán ott volt Tolsztoj Anna Karenina… falni kezdtem az orosz írókat. imádtam a hosszas, részletező, aprózó leírásokat. hitelesnek tűnt tőle az egész, teljesen bele tudtál olvadni te magad is a történetbe… aztán Goriot apó…A babaház…
Örkény Tóték… nem tudom, olvastátok-e. elég érett személyiség kell ahhoz, hogy a humor mögött meglásd a tragédiát, de ugyanakkor nevess is rajta. nekem sikerült, 13 évesen… a pad alatt bújtam a könyveket. le is buktam, mikor hangosan felnevettem.
aztán a következő a Narnia krónikák volt, ami sok erőt adott. a film az nem sikerült jól, és nem is adja át az üzenetet, amit Lewis kívánt… jóformán Jézusról szól, a hitről, meg önmagunkról. és mindez egy gyerekmesében. fantasztikus. és remekül lett megírva, nem úgy mint a Harry Potter. ennek a könyvnek volt eleje, közepe és vége. és amiért nagyon tetszett a könyv, hogy csak egyszer olvastam el. és tudjátok, miért? mert le tudtam magamban zárni a történetet, nem akartam, hogy folytatódjon, hanem elfogadtam, hogy ennek itt vége van és kész.
én azt gondolom, hogy ezek a könyvek nagyon sokat hozzátettek a személyiségemhez. sokat tanítottak. sosem azért olvastam, mert stréber akartam lenni. volt olyan könyv, amit nem olvastam el, pedig kötelező volt. de ami nem fogott meg, azt letettem. intelligensen rájöttem, hogy csak pazarlom az időmet, ha végigszenvedek egy könyvet.
hát, Amarilla, én örülnék, ha már 40 lennék. engem ez a fiatalság bizonytalanná tesz, mintha mindig ki akarna csúszni a lábam alól a talaj.
egyébként a leginkább a negyvenesekkel értek szót… a pszichológusom is „megszeretett” és ezért kérte, hogy inkább legyünk barátok, mert bevallotta, hogy nem tudna csupán segítő kapcsolatot ápolni velem. el is csúsztunk amúgy a konzultációkon, sok volt a mesélés, meg a szakmai dolgok megvitatása, meg gyerkőcei kalandos történetei 🙂 és van egy másik nő, ennek a pszichológusnak a barátnője (ő ajánlott be hozzá), akivel nagyon mély kapcsolatom van. nem találkozunk gyakran, csak kéthetente kb. de olyankor jókat beszélgetünk. valahogy a saját korosztályommal nem találom meg a közös hangot. próbáltam, de sose ment.. 🙁
mikor kezdted el az önismeretet?
Nagyon klassz!!!
Én 32 évesen kezdtem az önismeretet.
Akkor összeomlottam, és bekerültem az epilepszia osztályra a Lipóton.
Ott beszéltem először egy dokinak. Ott nyíltam meg először.
azt mondta : hm, ez érdekes…
és ő irányított az ambulanciára – nem jött be sajnos – és akkor én kerestem segítséget – betántorogtam a Bagdy irodájába, szerencsére éppen benn volt, és ő felvette a telefont és beutalt a Tündérhegyre. Ott négy és fél hónapig voltam benn és utána jártam privát terápiába 3 évig. az első évben heti kétszer – plusz egyszer egy szociális munkáshoz, mert kibírhatatlan fájdalom volt – és utána már csak heti egyszer.
az életem mikroszkopikus méretekben ugyan, de mélyen, belül, elkezdett átalakulni.
és most Norvégiában, amikor munkát kaptam, összeomlottam ismét.
egy régi trauma kezdett felkúszni a tudatalattimból a tudatelőttes, majd a tudatos szintre -és le kellett szállnom a mélybe, hgoy fülön csípjem és kontroll alá vonjam régi elszabadult indulataimat, amik ott lapultak már elfeledve, mélyen elzárva a tudatos énemtől.
és most kinyitottuk ezt a mély sebet és kijöttek a rossz szellemek, és szabadabb vagyok, és egy csomó energiám felszabaduolt, – ezek a rossz szellemek emésztettek belülről, elszívták az erőmet.
mivel bika erős vagyok, még így is elég sokra vittem – de innentől látod, nem tudtam volna tovább hurcolni őket , erőből már nem tudtam volna tovább menni.
meg kellett állnom, és megszabadulnom még régi dolgoktól.
most nagoyn jól vagvyok. kicsattanóan.
most megint tudok a norvég tanulásra figyelni, talán angolra is beíratkozom, nem tudom.
érzem, ohgy a munkahelyemen rezeg a léc – sokat voltam betegállományban – és igazáól baromi fárasztó munka az ovisnénizés – totál kész vagyok estére.
meglátjuk, hogyan tovább. msot lesz egy nagy beszélgetés mindenféle emberekkel, akik a javamat akarják.
én érzem, hogy tanulni szeretnék.
mindig nagyon fáj, amikor megkapom, hogy nem vagyok szakértő.
istenem, azért az mégis valami, felállni a romokból és felépíteni egy életet, nem????
ez felér azzal, hogy elolvas az ember egy könyvtárnyi irodalmat egy meleg, fűtött könyvtárban és jegyzetel és közben semmi baja nincsen, nem???
na mindegy.
ha az kell nekik, ohgy még elolvassak egy csomó könyvet is, lhet, hogyf még az is meglyesz..
nem tudom.
most kíváncsi vagyok, és nyitott minden újra.
ha visszavesznek a munkámba teljes munkaidőmbe, annak is nagony örülni fogok.
ha nem, akkor megyek tovább a saját vállalkozásommal, összehúzom magam anyagilag, és teljes erővel nekifekszem az újnak…
nem tuodm mi lesz. mostl.
várok.