Létforgatag
Nosztalgikus, vállalati üdülőt idéző ajtó előtt állunk, alumínium kilincse jellegzetes négyszöget formáz. Konvex deltoid-ha jól emlékszem az általánosból. TOLNI! Parancsolja kopottasan, de még kivehetően a zord felirat, persze én először húzni próbálom, gyakran esem ebbe a bámész bölcsész-hibába. Az épületbe lépve émelyítő bűz fogad. Alvadófélben a napon felejtett véres konyharuha, pállott mosatlan, és ázott kutyák szaga. A kellemes, kora tavaszi este után fülledt, poshatag hőség.GERONTOLÓGIA- hirdeti a tárgyilagos felirat. Ide gyere, ha már toltad, itt találod, amit kerestél. Ennyi bűz után már azt sem tudom, merre meneküljek, hisz nekem nem ezen az osztályon van dolgom. -Fel az emeletre-utasít egy unott női hang, betessékel minket a liftbe, majd megnyomja az elsőre vezető gombot. Az emeleti szag egészen más természetű: túladagolt nyugtatók, leszedált emberi szellemek kipárolgása. A nő a folyosóra vezet minket. -Itt várjanak- veti oda foghegyről, éppoly siváran, ahogy az imént az „emeletre” szócskát mekegte elénk. Mintha a TOLNI-felirat belső szinkronhangja is ő volna. Ülünk a csontváz-forma műanyag székeken, várunk.
Kísérőm a szerelmem. Van hova hajtanom a fejem, a szívdobogása mindennél jobban megnyugtat, van kihez tartoznom ebben a magányos, végtelen kilátástalanságban. Csak a neoncsövek szaggatott búgása és szerelmem mély, egyenletes légzése jelzi számomra az idő múlását.
-A főorvos urat! Azonnal hívják a főorvos urat!- torz, állati sikoly riaszt föl szendergésemből. ZÁRHATÓ OSZTÁLY-olvasom az ajtón a feliratot, amely mögül az ordítás hallatszik. A folyosó egyik végéről a nyílt, másikról a ‘zárható’ nyílik. Elegáns megfogalmazása ez a zárt osztálynak. Kicsapódik a rácsos ajtó, pincebogár arcú nővérke ront ki az osztályról, fehér papucsában ügyetlenül csattog a visszhangos folyóson, nem nyomja le a gombot, nem várja meg a liftet, gyalog rohan le az emeletről. Tárva-nyitva marad a ‘zárható’ ajtó, hatalmas a zűrzavar odabent, a sikongatást fájdalmas nyöszörgés, és az ápolónők kétségbeesett sürgés-forgása váltja fel. Ránk ügyet se vetnek. Próbálok beleselkedni a ‘zárható’ ajtó mögé. Szívem a torkomban dobog, egyszerre rémült, és rettentő kíváncsi is vagyok. Végre megérkezik a papucsos nővér, a doktor úr kíséretében. -Nem volt még a héten elég cirkusz?- motyogja dühösen maga elé, észrevesz minket és ránk ripakodik: -és maguknak miben segíthetek?-Elmondom, mi járatban vagyunk, és hogy minél sürgősebb és hatékonyabb megoldásra van szükségünk. -Ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy az éjszaka közepén el tudom intézni magának?- Nem tudom, nem ismerem a rendszert, én csak érdeklődtem, a barátom elkísért, mert tarthatatlanná vált a helyzet.
-Én elmondtam a lehetőségeket-ezzel sarkon fordul, és magunkra hagy minket.
Szerző:
folyt. köv.
Remélem folytatod még ezt az írásod. Nagyon tetszik.
Szia Marci, köszi szépen, amint lesz időm, folytatni fogom! 🙂