Lehulló falevél

Lehulló falevél

 

Hajába borzol a csipős szél, de ő megállithatatlanul halad előre. Mintha feladata volna, egy cél amit bekell teljesitenie, mielőtt lehullik az utolsó falevél arról a fáról. A fagallyak ropognak cipője alatt, néha meg-meg bukik egy egy kiálló gyökérben, kisebb nagyobb kövekben, de ez sem tántoritja meg abban, hogy tovább szedje már igazán lefagyott lábait. Az útja során több mindent is maga mögött akart hagyni, a fejében tomboló negativ gondolatokat, és a mérhetetlen stresszt ami belülről szaggatta széjjel. Ajkait ritkán nyelvével nedvesitette be, szemeit jobbra balra forgatta, a fát keresve. Tudta, hogy hol van, mégis most igazán bizonytalanná vált. Mint egész életében. Mindig mindent, olyannyira magabiztosan kezdett meg, mégis egyetlen egy pillanat képes volt ezen változtatni, és már nem hitt magában sem, a saját emlékeiben, megérzéseiben. Semmiben. 

Az idő haladtával kezdett egyre kétségbeesett lenni, hisz sötétedni kezdett a világ, ő pedig még mindig nem lelte azt amiért oly hevesen dobogott a vekkere. Aztán, mikor már mindent végképp feladott volna, hirtelen meglelte. A fa kiemelkedően magas volt a többihez képest ebben az erdőben, emiatt is volt oly különleges számára. Közelebb lépdelve azonban valami furcsaságra lett figyelmes, mig a többi lombkoronákon úgy figyelte meg az útja során, hogy még rengeteg falevél helyezkedik el, az ő kedvencén, egyetlen egy. Enyhén megsárgult, pirosas szinben pompázott, olyan életteli volt még az, teljese erejével kapaszkodott a fába, és ő csak azt leste. 

Magára emlékeztette.

Hiába volt oly rideg az élet, és hozta a rossz időszakokat, ő mégis kapaszkodott az életnek mondható valamibe. Szomorú volt, hisz nem voltak társai, kik kisérték volna útján, egyedül érezte magát, mégis, maradni akart. Küzdeni, legyőzni azt aki bántani akarta, megmutatni, hogy erős tud lenni. Ez a fa szimbolizálta az életét, amit még édesapja mutatott neki, mikor velük élt. 

” Lányom, ez a fa veled nő fel, szeresd Őt, nézz rá alkalmakkor, gondolj rá, mintha a sajátod volna. Ha néha úgy érzed csak kiakarod fújni az élet adta fáradalmakat csak jöjj el ide, tedd rá a kezed a törzsére, és az az összes belé táplált szereteted vissza fogja adni neked. Azonban, mindig elfog jönni az időszak, mikor a saját utadra fog engedni téged, itthagy egy időre. Szeretni fog, de megpihen. Olyankor ne érezd azt, hogy ténylegesen elhagyott téged. Csak erőt merit, hogy egy következő évben újult erővel kezdje veled a csodálatos tavaszt. „

Mosolyogva tette kezét most is a törzsre, szeretettel csillogó szemeivel, pásztázta, ám mikor ujjai hozzá értek, könnyek szökkentek ki orcájára. Fájt neki, valami nagyon fájt neki ott legeslegbelül, mintha összecsavarodott volna a szive, majd éles fájdalom döfött belé, mire egy elhalló nyögés szökött ki ajkai közül. Arcáról szépen lassan, fokozatosan tünt el a gyermeki arckifejezés, és összeráncolt homlokkal próbált a levegőért kapkodni. 

” Azonban, mindig elfog jönni az időszak, mikor a saját utadra fog engedni téged, itthagy egy időre. Szeretni fog, de megpihen. Olyankor ne érezd azt, hogy ténylegesen elhagyott téged. Csak erőt merit, hogy egy következő évben újult erővel kezdje veled a csodálatos tavaszt. „

Most, viszont ő az aki megpihen. Ő az, aki itthagyja, egy időre. Ám, ő már nem igérheti, hogy vele kezdi az Újévet, de tudja, érzi, hogy nem fog rá haragudni, sőt, az emlékéért még szebben fog pompázni mint ezelőtt. 

– Viszlát, életem. – Suttogja a fának az utolsó tőle telhető szavakat, majd teljesen össze csuklik, és elterülve hunyja le szemét, elrejtve mogyoróbarna iriszeit, hogy aztán soha többet ne lehessen látható. Nem szenvedett sokat, sőt, még élvezte is mondhatni. Boldog volt. Merev arcán ekkor, egy könny csik kúszik le füle mögé, és miután ez eléri a földet, akkor, lehull az utolsó falevél. 

Szerző:

Belépett: 2 év

KimMinTae

Blog kommentek: 102Blog bejegyzések: 17Regisztráció: 01-03-2019

1 gondolat erről: “Lehulló falevél”

Írj megjegyzést

Lehulló falevél

Lehulló falevél

 

Hajába borzol a csipős szél, de ő megállithatatlanul halad előre. Mintha feladata volna, egy cél amit bekell teljesitenie, mielőtt lehullik az utolsó falevél arról a fáról. A fagallyak ropognak cipője alatt, néha meg-meg bukik egy egy kiálló gyökérben, kisebb nagyobb kövekben, de ez sem tántoritja meg abban, hogy tovább szedje már igazán lefagyott lábait. Az útja során több mindent is maga mögött akart hagyni, a fejében tomboló negativ gondolatokat, és a mérhetetlen stresszt ami belülről szaggatta széjjel. Ajkait ritkán nyelvével nedvesitette be, szemeit jobbra balra forgatta, a fát keresve. Tudta, hogy hol van, mégis most igazán bizonytalanná vált. Mint egész életében. Mindig mindent, olyannyira magabiztosan kezdett meg, mégis egyetlen egy pillanat képes volt ezen változtatni, és már nem hitt magában sem, a saját emlékeiben, megérzéseiben. Semmiben. 

Az idő haladtával kezdett egyre kétségbeesett lenni, hisz sötétedni kezdett a világ, ő pedig még mindig nem lelte azt amiért oly hevesen dobogott a vekkere. Aztán, mikor már mindent végképp feladott volna, hirtelen meglelte. A fa kiemelkedően magas volt a többihez képest ebben az erdőben, emiatt is volt oly különleges számára. Közelebb lépdelve azonban valami furcsaságra lett figyelmes, mig a többi lombkoronákon úgy figyelte meg az útja során, hogy még rengeteg falevél helyezkedik el, az ő kedvencén, egyetlen egy. Enyhén megsárgult, pirosas szinben pompázott, olyan életteli volt még az, teljese erejével kapaszkodott a fába, és ő csak azt leste. 

Magára emlékeztette.

Hiába volt oly rideg az élet, és hozta a rossz időszakokat, ő mégis kapaszkodott az életnek mondható valamibe. Szomorú volt, hisz nem voltak társai, kik kisérték volna útján, egyedül érezte magát, mégis, maradni akart. Küzdeni, legyőzni azt aki bántani akarta, megmutatni, hogy erős tud lenni. Ez a fa szimbolizálta az életét, amit még édesapja mutatott neki, mikor velük élt. 

” Lányom, ez a fa veled nő fel, szeresd Őt, nézz rá alkalmakkor, gondolj rá, mintha a sajátod volna. Ha néha úgy érzed csak kiakarod fújni az élet adta fáradalmakat csak jöjj el ide, tedd rá a kezed a törzsére, és az az összes belé táplált szereteted vissza fogja adni neked. Azonban, mindig elfog jönni az időszak, mikor a saját utadra fog engedni téged, itthagy egy időre. Szeretni fog, de megpihen. Olyankor ne érezd azt, hogy ténylegesen elhagyott téged. Csak erőt merit, hogy egy következő évben újult erővel kezdje veled a csodálatos tavaszt. „

Mosolyogva tette kezét most is a törzsre, szeretettel csillogó szemeivel, pásztázta, ám mikor ujjai hozzá értek, könnyek szökkentek ki orcájára. Fájt neki, valami nagyon fájt neki ott legeslegbelül, mintha összecsavarodott volna a szive, majd éles fájdalom döfött belé, mire egy elhalló nyögés szökött ki ajkai közül. Arcáról szépen lassan, fokozatosan tünt el a gyermeki arckifejezés, és összeráncolt homlokkal próbált a levegőért kapkodni. 

” Azonban, mindig elfog jönni az időszak, mikor a saját utadra fog engedni téged, itthagy egy időre. Szeretni fog, de megpihen. Olyankor ne érezd azt, hogy ténylegesen elhagyott téged. Csak erőt merit, hogy egy következő évben újult erővel kezdje veled a csodálatos tavaszt. „

Most, viszont ő az aki megpihen. Ő az, aki itthagyja, egy időre. Ám, ő már nem igérheti, hogy vele kezdi az Újévet, de tudja, érzi, hogy nem fog rá haragudni, sőt, az emlékéért még szebben fog pompázni mint ezelőtt. 

– Viszlát, életem. – Suttogja a fának az utolsó tőle telhető szavakat, majd teljesen össze csuklik, és elterülve hunyja le szemét, elrejtve mogyoróbarna iriszeit, hogy aztán soha többet ne lehessen látható. Nem szenvedett sokat, sőt, még élvezte is mondhatni. Boldog volt. Merev arcán ekkor, egy könny csik kúszik le füle mögé, és miután ez eléri a földet, akkor, lehull az utolsó falevél. 

Szerző:

Belépett: 2 év

KimMinTae

Blog kommentek: 102Blog bejegyzések: 17Regisztráció: 01-03-2019

Írj megjegyzést