Lehet? Nem Lehet? Mit Lehet? Hogy lehet?

Mennyivel könnyebb volt akkor amikor még magától értetődő volt, hogy eszeveszettül kapálózom egy csipetnyi figyelemért, egy kis megerősítésért. Könnyű volt mert egyértelmű volt, hogy úgy kell mint egy falat kenyér, mozgásban tartott, aktivizált, ha más nem akkor legalább ez. Pezsgő közösségi életet eredményezett, és életben tartott amikor úgy éreztem meg kapom amit akarok, teljesülni látszik az óhajom. Persze nem volt könnyű navigálni a sokszor megemészthetetlen és viharos érzések között, de ez a levethetetlen mozgolódási, „dörgölőzési” kényszer valahogy mégis csak jó volt valamire számtalanszor. Gyakran ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem süppedtem bele a totális passzivitásba, közel sem mindig, de gyakran csak ez volt az oka. Aztán ebből született megannyi kellemetlen szituáció mellett, megannyi kellemes is, sőt, valódi mélységükben átélt fontos pillanatok, barátságok, szövetségek, szenvedélyek amik folyton az ingerküszöb felett tartottak. És még csak túlzásba sem vittem igazán, nem mentem a barátaim agyára, nem akaszkodtam rá senkire, eredményesen egyensúlyoztam.

Aztán a dolgok megváltoztak, ez a változás aztán később megsemmisítő erejűnek bizonyult. Már közel sem olyan egyértelmű, hogy feltétlenül kell nekem az a csipetnyi figyelem, vagy az a kis megerősítés. Mármint valószínűleg ugyanúgy kéne, csak úgy alakult, hogy valami eltörött, és egyszer csak felvetődött, hogy igazából meglehet, ez sem ment meg feltétlenül a lecsúszástól, vagy akár a totális kiborulástól, őrülettől. Ha viszont így van, akkor egy délibábot nem kergetek, meg átrágva, átlátva és ismerve ennek az egész logikáját, amúgy is visszataszító az egész, és ideje volna már valahogyan másképpen működni. Persze ez aligha ilyen egyszerű. Mindenesetre kialakult ez a végképp teljesen absztrakt, hülye helyzet, hogy egyszerre vágyom még mindig olykor-olykor a figyelemre, és egyszerre van hányingerem tőle, és szeretnék a világ szeme elől teljesen eltűnni. Nehéz volna meghatározni, hogy melyik érzés az erősebb, de azért az alapján ami van jelenleg és már jó ideje az életemben, illetve inkább az alapján ami nincs arra merek következtetni, hogy az elvonulási vágy orrhosszal győzött. Egyszerre akarok megnyílni, és bezárkózni, és ha történetesen egyik nap megnyílok azt másnap megbánom, és nem is értem miért csináltam, de amikor éppen megnyílni van kedvem azt nem értem miért kéne bezárkózni? Mondjuk ha egyszer-egyszer befogadóbb pillanataimban, napjaimon történne valami ami kicsit is azt erősíti bennem, hogy van valami használható odakint, akkor nyílván nem akarnék bezárkózni, de jó ideje csak a szarral találkozom ha véletlenül kimerészkedek. És ha mindez nem lenne elég, úgy fél éve a fásultság és kedvtelenség mellé még szégyenérzet is társult, ami korábban ilyen formában soha sem volt jelen az életemben. Szóval most már szabályosan szégyellem is kidugni az orromat a paraván mögül, és nagyjából ez tűnik a kegyelemdöfésnek, innentől kezdve már az sem elég ha történetesen motivált vagyok valami miatt, és éppen megpróbálkoznék valamivel huszonötmilliomodik alkalommal is, mert egyszerűen annyira szégyellem magamat, hogy legszívesebben ásnék egy gödröt jó mélyre, és belefeküdnék.

Nem mintha eddig rózsás lett volna a helyzet, vagy lett volna bármi kézzel fogható remény amibe bele tudtam volna kapaszkodni, de ha úgy éreztem, hogy most kivételesen van valami keresni valóm, akkor belevetettem magamat bármibe ha volt rá lehetőség (persze eredménye ezeknek sem volt az utóbbi időben soha). Ellenben most ha más nem, akkor szégyen egészen biztosan közbeszól és végképp elbizonytalanít, leblokkolok és mozdulni sem tudok. Sokszor éreztem azt az elmúlt néhány évben, hogy legszívesebben teljesen magamra zárnám a saját kis világom ajtaját, mert semmi de semmi pozitívat nem találtam odakint hosszú ideje, és egyre kevésbé voltam rá kíváncsi, hogy mi folyik „odaát”, nem akartam látni. Most viszont már azt sem akarom, hogy engem lássanak, átvitt értelemben és szó szerint is.

Nem mintha a nálam korábban is rendszeresen „vendégeskedő” negatív szar érzésekre annyira baromi vágytam volna, de azt végképp utálom érezni, hogy bujkálnom kell, márpedig kvázi ezt érzem. Nem is akarok belegondolni, hogy ebből megint mi fog kisülni, de persze vízióim vannak, nem szépek…

Szóval egyre égetőbb szükségem volna végre valami pozitív tapasztalatra, bármire ami megvilágítja újra, akár csak egy pillanatra, hogy VAN ÉRTELME. De úgy érzem, hogy ebben a szituációban ilyesmiben még csak nem is reménykedhetek, sőt, jogom sincs hozzá! Ebben a helyzetben és állapotban nem formálhatok jogot arra, hogy emberekkel kapcsolatot teremtsek, ún. „egészséges emberekkel” egészen biztosan nem.

És a friss példa: tegnap rám írt egy leányzó akivel számtalan egészen konkrét közös érdeklődésünk van, azt tudni kell, hogy mivel elég „sajátos” dolgok érdekelnek ezért az ilyesmi nagyjából három évente egyszer fordul elő, mármint, hogy belefutok valakibe aki tényleg nagyjából azt mint én, és tényleg nagyjából ugyanúgy mint én. Szóval ez elég komoly történés! És máris totál kész vagyok emiatt is, egyrészt persze örülök, baromi jó érzés, hogy végre valaki, amúgy is annyi hülyeségemmel egyedül vagyok és akkor végre valaki aki „szintén zenész”. Másrészt kurva szar érzésem van, mert úgy szeretnék ebbe a dologba bevonódni, úgy szeretném ha ez végre működni tudna, és jó lenne (félreértések elkerülése végett nem párkapcsolatról vagy ilyesmiről beszélek, csak, hogy legyen végre egy kapcsolat az életemben ami intellektuálisan, kulturálisan kielégít, legyen valaki akivel igazán tudok és akarok kommunikálni, kapcsolatot teremteni!) de közben riasztó is egyben, mert azt sem tudom, hogyan kezdjek neki, mit mondjak neki, hiszen viszonylag hamar el lehet jutni odáig, hogy megkerülhetetlen, hogy mi van velem és az életemmel, és már azt sem tudom erről, hogyan beszéljek, egyáltalán mennyit. Másrészt nem is merem már elmondani, egyáltalán lenni sem merek már, mert már a puszta létezésemet is szégyellem, és persze abban is biztos vagyok, hogy vagy úgy sem értené, vagy nem akarná érteni és elfogadni. Szóval van egy alapvetően pozitív esemény, de máris falra mászok az egésztől. Ilyen állapotban, helyzetben hogyan lehet nyitni egyáltalán bárki felé? És ha nem lehet, vagy nincs értelme vagy nem reális akkor hogyan tovább? Nem tudok ezzel (sem) mit kezdeni. Nem tudom hova lehet ezt még fokozni, eddig is nagyon nehezen nyitottam, de most már szabályosan úgy érzem, hogy egyszerűen nem tehetem meg, nincs jogom hozzá!

A szomorú az, hogy néhány hónappal ezelőtt azt hittem, hogy ez majd javul egy kicsit. Nagy krízis volt, konkrétan egy fél lépésre volt az utcára kerülés. Aztán előbb sikerült kurva nagy nehézségek árán pár hónapig megúszni, végül pedig végre valami jó is történt és sikerült olyan pluszmunkát szerezni amit az eddigi mellett és az én állapotomban is meg tudok oldani valamennyire, így most részletekben lehet törleszteni az adósságot amit persze nagy részben éppen az állapotomnak és a korábbi több hónapos totális életképtelenségnek, tündérhegyezésnek, satöbbinek köszönhetek. De hiába sikerült ezt a vészhelyzetet remélhetőleg hosszabb időre elhárítani ha közben millió egyéb dolog van még amivel szemben egyszerűen tehetetlen vagyok, ha ennek a tízszeresét keresném az is kevés volna ahhoz, hogy legalább egy kicsit helyükre kerüljenek a dolgok. És egyre jobban aggódom minden miatt, mert nem látom a végét semminek, hiába minden, minden igyekezet maximum arra elég, hogy az aktuális vészhelyzetet legalább részben elhárítsa, semmi többre. Rengeteg pénz kéne orvosra, több helyre, műtétre, ami ugyan nem sürgős de nagyon jó volna túl lenni rajta, kicsit megkönnyebbülnék végre és fontos lépés lenne ahhoz a bizonyos ”teljes élet” nevű utópiához vezető képzeletbeli úton. Édesanyám egyre rosszabb állapotban van, ha kórházba kerül vagy neadjisten ápolni kell végképp a legminimálisabb elképzelésem sincsen mihez kezdek majd. És itt van ez a rengeteg dolog és nem tudok vele mit kezdeni, semmiféle reális megoldás nem látszik belátható időn belül, és ebbe lassan beleőrülök. És mivel megoldani nem tudom, és semmiféle akár elrugaszkodott forgatókönyvet nem tudok előkapni arra, hogy mi lesz majd, így csak ezt a csődtömeget látom és annak érzem saját magamat is.

Szóval még egyszer a kérdés, hogy lehet ilyen helyzetben nyitni, van-e egyáltalán értelme?

Szerző:

Belépett: 2 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016