Lámpás

Lámpás

Csillogó lámpásom tartom magam előtt remegő kézzel,
Egyedül lépkedem felhőktől terhes sötét téli éjjel.
Bakancsom alatt ropogva omlik össze a fehér hó,
És tömören megőrzi hátrahagyott láblenyomatom.

Leheletem ködös párája szakad fel a torkomból,
Levegőm mit sem ér az elgémberedett ujjaimon.
Metsző hideg északi szél nehezíti minden léptem,
Izmaim sajognak, lassan mozdítom, vonszolom testem.

Elmém zsibbadtan, fájón erőltetett lépésre késztet,
Fáradtságtól elgyötörve a világot kábán érzem.
Látóhatárt kétségbeesetten menedékért pásztázom,
Arcom redőiben sajognak az apró jégszilánkok!

A csontig ható hideg, nehéz lepelként ölel kőrbe,
De nekem nem maradt már másom, csak lépnem kell  előre.
Visszafele nem merek, nem nézhetek, nem tekinthetek
Úgy is csak a múltamnak élő démonai követnek.

Varjak kárognak messze fenn a sötét fekete égen,
Valahol távol csontváz kezű ágak suhognak a szélben.
Az emésztő rémület lassacskán kerít hatalmába,
Sikítás mardos, de nem léphetek álmok birodalmába!

Szemem sarkából látom ahogy az árnyak egyre gyűlnek,
Végzetes vesztemet várják szemeikben gyűlölettel.
Könnyekkel küszködve  fuldokolva felnevetek az égre,
Tőled nem kaptam semmi mást csak édes keserűséget!

Ugyan mit adhat ajándékba nekem a sors utam során?
Ugyan mi űzhetné el ezt az egyedüllétet, a magányt?
Kísértetként bolyongok e sivár kietlen vidéken,
Sötét van és remegve kialszik a lámpásom fénye.

Szerző:

Belépett: 5 év

Malakazar

Blog kommentek: 72Blog bejegyzések: 4Regisztráció: 23-11-2019