Mikor egy reggelen már stabilnak tűnt a tavasz, a szokottnál bizakodóbb hangulatban elkezdtem nyáriasítani az otthonom. Letakarítottam a teraszt, előszedtem a kertiszékeket, füvet vágtam, gereblyéztem, szóval minden olyasmit, amit ilyenkor szokás. Egy rövid ideig elégedett is voltam. Minden szépül, zöldül, fakadnak a bokrok, fák. Aztán elkezdtem gondolkodni,hogy mikor is volt az utoljára, hogy valakivel, valakikkel itt kinn ültem, beszélgettem, kávéztam. És rá kellett jönnöm, hogy olyan régen volt ilyen, hogy már nem is emlékszem. Eltűntek az emberek. Napok telnek el úgy, hogy nem beszélek egy senkivel, meg kell köszörülnöm a torkom, ha a boltban kérek valamit, annyira elszoktam a szótól. Hogy alakult ez így? Biztos, hogy az én hibám is, de a világ is olyan, hogy mindenki a saját dolga után rohan. Persze, esténként, de tulajdonképpen egész nap mindenki ott lóg valahol a neten, de abból nemigen kérek, az annyira üres, annyira torz, hogy fáj.
Szerző:
Szia! Ez tényleg rémes. Amikor szólnál, csak éppen nincs kihez. Telefonon sem tudsz ilyenkor felhívni senkit, hogy megkérdezd, hogy van? Hátha utána ő is megkérdezné, hogy te hogy vagy.
Egyébként nekem is szoktak ilyen időszakok lenni, amikor délután döbbenek rá arra, hogy aznap még egy szót se szóltam. :/
De, persze, van, akit felhívhatok, meg is történik olykor, bár elég gátolt vagyok ilyesmiben sokszor. De nem is az hiányzik, hogy valakinek elmondjam a legbelsőbb bajaim, vagy fordítvan, nem valami mély lelkizés, megértő jóbarát hiányzik, hanem csak úgy, egészen hétköznapi módon az emberi társaság. Látni valakit/valakiket, és csakúgy szót váltani erről, arról. Csevegni, locsogni. 🙂 Ez tűnt el.
Nem lehet, hogy elhívsz valakit egy sörre, csak csöndes üldögélésre a kertedbe?
Számomra az emberi társaság elsősorban a csendben és empatikusan egymás mellett létezést jelenti. Ha túl sokat beszél valaki, elmenekülök.
Nem, Eszter, nem lehet. Ha lehetne, ha volna még kit, akkor nem írtam volna. A természetes, magától értetődő kapcsolatok foszlottak köddé, és nem csak körülöttem, bárkivel találkozom a „régiek” közül, valami ugyanilyenről számol be. És most már olyan sincs, hogy valaki bejön megkérdezni valamit, kölcsönkérni egy könyvet vagy egy szerszámot, és leül pár percre.
Régen (igaz, elég régen) nem volt különösebben meglepő, ha egy este arra eszméltem, hogy beállít 4-5 ember szatyrokkal, és a lehető legtermészetesebb módon közlik, hogy most nálam bográcsozás lesz. Az sem volt ritka, hogy munkából jövet, leszállva a buszról csakúgy megpihenni betért valaki, mielőtt hazamászott volna a hegyre. Ha az utcán találkoztunk a „bejössz?” kérdésre majdnem mindig az „igen, egy kicsit beugrok!” volt a válasz. Szóval volt valami nyüzsgés,valami teljesen spontán kapcsolattartás. De ez valamiért felrobant, atomjaira hullott. Sokan fizikai értelemben is eltűntek, külföldre mentek, van, akiből a munka szívja ki az energiát, van, akit a családalapítás zár be. Mindenki mindenkitől tartja a távolságot. Persze, ha találkozunk, vigyorgunk, köszönünk, „hogy vagy? sietek!”, amúgy meg minek is beszélnénk, ha valaki valakiről tudni akar valamit, ott a facebook. 🙂
A munkahely, a munkatársak (bármilyenek is, és bármilyen érzelmi előjelő is a velük való interakció) pótolták ezt a fajta szociális igény, de a legutóbbi (igen hosszú) időszakban a munkámban is magányossá váltam, legfeljebb konzultálni, az eredményeket leadni, elszámolni találkozom másokkal, napközben a társaság a madárfütty, vagy a rádió egy fülhallgatóval.
Néha egész komolyanúgy érzem, hogy belelehet ebbe hülyülni. Nem a szó átvitt értelmében, hanem egész konkrétan.
Az a rossz, ha már tudod milyen volt – jöttek-mentek, volt nyüzsgés – és mindez hirtelen eltűnik! Mivel tudod, hogy milyen volt régen sokkal nehezebb elviselni most a hiányát! Ha régebben sem lett volna semmi, most nem éreznéd a hiányát, mert amiről nem tudjuk, hogy milyen az nem is hiányozhat!
Nálam régebben a suli volt az a hely, ahol emberek között voltam. Sehova máshova nem jártam. Nem jártam soha bulizni, nem mentem soha osztály kirándulásra, nem ültem be soha senkivel sehova. Volt mikor hívtak, de amikor már vagy századszor is nemet mondtam, feladták, hogy bárhova is hívjanak. Így ez a része abszolút nem is hiányzik.
A társaság illetve egy valakivel való szimpla kis beszélgetést hiányolok. Húúú hányszor van, hogy szólnék valakihez vagy írnék valakinek facen – mert érzem, hogy éppen kezdek magamba zuhanni – de nincs kinek. Mindenki éli a maga kis életét, amibe én már nem férek bele! Ez addig oké is volna, ha nekem is lenne életem, amit esetleg élhetnék, de hát az sincs. Csak vagyok, se több se kevesebb!
Olvastam egy sikeres magyar társkereső oldalról, aminek az a lényege, hogy az oldalon mindenféle programokat szerveznek, és ezekhez lehet kötetlenül csatlakozni. Nagyon jó modellnek tűnik nekem a barátkozáshoz (bár itt kifejezetten társkeresés a cél). miitt.hu a címe.
Nyilván budapesti embernek sokkal könnyebb bekapcsolódnia ilyesmibe.
Valószínűleg félreérthetően fogalmaztam. Szó sincs arról, hogy olyan nagy nyüzsgés lett volna körülöttem, és most ezt hiányolnám. Nem, nem volt semmi extra, nem voltam túlzottan bulizós, nem volt nagyobb a társaság a szokásosnál. (Az említett példa inkább a másik véglet.) És nem hirtelen múlt el, hanem szépen fokozatosan, de megállíthatatlanul. Az általános, teljesen hétköznapi kommunikáció hiánya az, ami néha olyan mértéket ölt, hogy teljesen összezavar, még önmagammal szemben is idegenségérzetet kelt.
Kösz az ötletet, Eszter, de egy társkereső, az társkereső. Én pedig nem keresek társat. Csak egy olyan, normális(-abb) életet, amiben vannak hús-vér, eleven emberek is. 🙂
A kicsi nyüzsgés is hiányozhat. Én se mondom, hogy nálam mindig pörgés volt. Kevés emberrel voltam igazán jóban, de az a pár ember is eltűnt.
Azt sem mondom, hogy nagy nyüzsgést akarok. Olyan ember vagyok, aki szeret egyedül lenni és nem is csinál belőle különösebben problémát, de attól még néha jól jönne ha van társaság…
Tetszik, hogy nem társat hanem társaságot keresel. Ezzel én is így vagyok csak néha félreértenek.
Olyan társaságot szeretnék, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok.
Holdfény, legyennek ezek találós kérdések, hogy ne legyen olyan unalmas! 😀
Kutya van, de nem az, ami a képen. (Az valószínűleg nem is kutya.)
Tulajdonképpen én is szeretek egyedüllenni, de mikor megszűnik minden emberi vonatkoztatási pont, akkor az szörnyű. Van egy darab kő a világűrben. Tudjuk, hogy halad-e? Hogy ha igen, merre, milyen sebességgel? Lebeg a semmiben, vagy felfogahatatlan sebességgel száguld? Kicsi vagy gigantikus? Nem tudjuk, míg nem találunk hozzá egy másik követ, bolygót, bármit, amihez viszonyíthatjuk.
Szerintem így van ez az emberi kapcsolatokban is. Mikor egyedül vagyok, nem tudom, hogy mi a normális, mi a limit, hogy mások hogyan élik meg ugyanazokat a problémákat, a körülöttünk zajló dolgokat. Félelem, bizonytalanság, „megzakkantam” érzés…
Lakatlan szigetem egy jó hónapra börtönné változott, vagy legalább is szobafogsággá. A szuperszocfób, agorafóbia, szorongás, extrém szétszórtság és a pocsék idő mellett egy sérülés is akadályozott. Egy kézzel közlekedni, bevásárolni nehéz, autót vezetni lehetetlen, szóval ha lett is volna egy kis lendület, halogatásban végződött minden terv.
Egy csütörtök reggel az idő is jóra fordult, és veszni látszott egy megszokott, ismétlődő feladat, munka, így fogamat összeszoítva bepakoltam a szerszámokat és elindultam a telekre. Alighogy kinyitottam a télen berozsdált lakatot, máris ott termett egy fiatalember. Ő az új szomszéd, megvették még tavaly októberben a jobb oldali házat, alig várták, hogy a lakatlan telken megjelenjen valaki. Beszélgettünk, bejártuk a kerítést, elmondta a kívánságait, bajait (átlógó fa, kerítésbe nőtt bokor), megbeszéltünk mindent. Barátságos volt, udvarias, rokonszenves, és valószínűleg ő is ugyanezt gondolta rólam. Ennek ellenére, ez a 15-20 perc kimerített. Egészen megdöbbentem ezen, de úgy elfáradtam a kommunikációban, hogy le kellett ülnöm egy időre, mielőtt a dolgomhoz fogtam volna.
Így megy ez, ennyire el lehet szokni az emberektől. Edzenem kell még ahhoz is, hogy valakivel két percnél többet beszélgessek..
Remélem, már jobban van a kezed.
Mi az, ami leginkább kimerítő — ha meg tudod fogalmazni? „Viselkedned” kell? Erőfeszítést igényel, hogy odafigyelj egy másik emberre és értelmezd a szavait/viselkedését? Szorongás van benned, hogy egy másik ember hogyan fog reagálni rád?
Nem azért kérdezem, mert tudni vélem, hanem azért, mert nem tudom. Például nagyon szeretném megérteni, miért vagyok képtelen elmenni a postára (vagy felbontani leveleket) a saját ügyeim képviseletében — nyilvánvalóan valamilyen szociális szorongás, de nem találom a pontos okát.
Köszönöm, a kezem javul, bár 2-3 hét még biztosan kell, hogy bátran és biztonságosan használni tudjam.
Normál esetben nincs bennem szorongás, ha valakivel beszélnem kell, és az sem okoz gondot, hogy megértsek dolgokat vagy hogy megfogalmazzam a sajátjaimat. (A megjegyzés már jóval komolyabb probléma.) Általában a reakciótól sem félek, ha nincs erre valós okom. Viszont gyakran az az érzésem, hogy az agyamban, a háttérben fut egy másik szál is, amit nem tudok megragadni, és ezzel valahogy beelőzöm magam, illetve az egész beszélgetést. Sokszor gondolom, hogy ez emészti föl az energiáimat. A fáradtság érzete ugyanaz, mint amit például egy érdekes, de hosszúra nyúló megbeszélésen, konferencián, hosszú utazás alatt, vagy akár egy színdarab nézése közben érezhet az ember. Maradnék is, de mennék is, friss levegő, egy pohár víz, egy kis csönd, mozgás kéne, aztán mehet tovább.
A többi dolognál, (posta, levelet felbontani, telefont felvenni, válaszolni egy levélre) viszont ugyanúgy működöm, pontosabban nem működöm, ahogy írtad: képtelen vagyok, valami szorongás miatt. Lehet, hogy egy személyes találkozásnál elég információ áll a rendelkezésemre a másik szándékait, érzelmeit illetően, és ez ad egy biztonságérzetet, míg egy levélben csak egy kivonatot kapok, és meg kell fejtenem, hogy miről is van szó.
Most például fel kéne hívnom valakit, csak azért, hogy elmondjam neki, megcsináltam rendben, amire megkért.
De nem megy… 🙁
Talán idiótán hangzik, de pillanatnyilag ilyen együgyüségeken jártatom az agyam: ha tudod, hogy van ez a szorongásod a telefontól, de nem tudsz tenni ellene semmit, az nem segít, ha ilyenkor elmondod? Vagy ha ilyenkor (feltéve, ha) lenne valaki, aki azt mondaná, hogy na jó, van ez a szorongás, de most vedd fel a telefont és tudd le ezt a hívást…
Ezt nem pontosan értem. Kinek kéne elmondanom?
Nem, nem hiszem, hogy valaki biztatása segene ezeken a helyzeteken. Általában kivárom, míg eljön az az idő, amikor könnyebben mennek ezek a dolgok. Bonyolultabb így az élet, de ez van.
Tegyük fel, megállapodunk, hogy amikor ilyen szorultság van, felhívsz, és én a telefonon jelen vagyok, míg elintézed a dolgokat, amiktől szorongsz. Ez csak rontana a dolgon?
Azért kérdezem, mert egyrészt szívesen segítek így, másrészt próbálok valami kölcsönös segítségnyújtási opciót találni azoknak, akik szoronganak, de akiknek segít, ha egy másik ember ott van és fogja a kezüket (akár virtuálisan).
Nekem pl. szokott segíteni.
Nem tudom. Tényleg nem. Meghaladja a képzelőerőmet, hogy lejátsszak egy ilyen szituációt, és megjósoljam a kimenetelét.
De a nagyon kedves fölvetés már magában is segítségként csapódik le bennem, köszönöm!
Köszi!