Kezdenek elfajulni a dolgok. Egy rakás döntést kellene meghoznom, de már teljesen képtelen vagyok összeszedni magamat. Több probléma is felmerül, ráadásul szinkronban. Egyrészt, hogy minek után annyi szar döntést hoztam életemben, és bőséggel volt módom ezeknek következményeit elszenvedni, az a heppem, hogy a jövőben szeretnék jó döntéseket hozni. Sajnos azonban az élet rendre olyan helyzetek elé állít, melyekre minden információ és tudás birtokában, és a legnagyobb igyekezettel sem lehet már jó válaszokat adni. Elmondom miféle játék ez. Mintha csak bekötnék a szememet, majd két felém nyújtott kar közül kéne ráböknöm az egyikre. Az egyik markában egy nagyobb adag szart rejteget, a másik vélhetően egy gusztusosan csomagolt kisebb adag szart, magyarán a kilátások eleve nem jók, de nem is ez a legborzasztóbb, hanem, hogy lényegében teljesen vakon kell dönteni. Persze minden döntésben és minden újabb lépésben van egy kis ismeretlen, egy kis rizikó, még akkor is ha az ember igyekszik a lehető legtudatosabban, legátgondoltabban meghozni vagy meglépni azt. De jelen esetben funkcióját veszti a tudatos megközelítés, mert az elérhető információk szerint minden megeshet, és mindennek az ellenkezője is. Stréberek rémálma ez a helyzet. Hiába gyúrnék én az ötösre ha csak a szerencsén múlik az egész. Leblokkoltam. Nem tudok dönteni, nem akarom elcseszni, megint. Nem döntök akkor inkább. Ugyanakkor ez is egy döntés, tulajdonképpen. Jobb a békesség! Persze nem lenne sokkal rózsásabb a helyzet akkor sem, ha történetesen jó előre tisztában lehetnék a döntésem következményeivel. Hiszen ugye eleve hiányzik a pakliból az ász, legjobb esetben is csak két eltérő állagú szar között lehet választani. Ezt legkevésbé sem tudom feldolgozni. Vagyis ezt sem. Besokalltam egész egyszerűen. Megmoccanni sem tudok, csak lesem az elboruló eget mint egy kerti bábu. A mocsaras hasonlatot meg már annyiszor ellőttem! Igen, ez egy mocsár, és valahányszor naivan szökni próbálok csak még mélyebbre ránt. Elegem volt, az kurvaélet, hogy én nem moccanok! Hogy, megfulladok? Na és! Ugyan ki nem fullad meg? Mind megfulladunk! A kilátástalan, sőt kontraproduktív hadviselés helyett inkább nézném még kicsit az eget, örülnék még egy kicsit magamnak, és szomorkodnék is, valamint satöbbi. De persze ez sem megy olyan könnyedén, hiszen nullahuszonnégyben rettegek, gyakorlatilag. És egyre jobban rohanok. Mintha legalábbis tudatában lennék annak, hogy mondjuk a holnapi az utolsó napom. A valóság persze nem ez, a valóság ennél sokkal rosszabb. Mert a szó legszorosabb értelmében halottnak nyilvánítottam magam, már jó ideje. És ezt végképp nem lehet érzékletesen leírni. Átutazóban vagyok itt. Elnézelődöm, bámészkodok, de ez a hely már olyan számomra mint egy hatalmas múzeum, hol gyönyörködtet, hol elborzaszt. És biztos ami biztos, hatalmas feliratok figyelmeztetnek rá, hogy ne nyúljak hozzá semmihez, mert a végén még működésbe lépnek a morcos teremőrök reflexei, vagy valami ennél is rosszabb történik…
Most már nincs egy perc nyugtom sem. A szobám úgy néz ki ahogyan azelőtt soha. Egy üres dohányos tasak a földön, zsebkendők, ruhák, törülköző szanaszét. És könyvek, és táska, és cipő. Satöbbi. Egyáltalán nem érdekel már semmi, csak szenvedni nem akarok, vagy legalábbis a lehető legkevesebbet. Nem tudom tovább tűrni a tűrhetetlent. Korábban nagyjából tudtam kontrollálni, hogy mennyit dohányzok, mitöbb kontrolláltam is. Most rendszeresen azon kapom magam, hogy alig fél nap alatt elpöfögtetem a korábbi huszonnégyórás adagomat. Egyszerűen nem győzök már cigit tölteni! Teljesen szétestek a napjaim. Hajnalban alszom el rendszeresen, mert szünet nélkül baszogat az érzés, hogy nem múlhat el így a nap, még valamit szeretnék, illetve elnézést, még valamire szükségem van! Egy hangra, egy szóra, egy képre, bármire! Már semmi sem drága, cserébe egy aprócska örömért, vagy akár bánatért. És nincs is választásom. Ha nem kapom meg az adagomat akkor vége van, azonnal. Nem holnap, és nem talán. Megállíthatatlanul száguldok a lejtőn, a féket kispórolták a szerkezetből aminek foglya lettem. És én hülye nem akarok megdögleni, főleg így nem.
Az imént lementem dohányért a trafikba, persze az utolsó pillanatban, kártya elutasítva. Küldtek újat úgy egy hónapja, kettőt is mert két kártyám van, egyiket sem aktiváltam azóta sem. Fél órával ezelőtt majdnem elküldtem a picsába anyámat, és hasonló szitu volt néhány nappal ezelőtt is. Évek óta nem üvöltöztem senkivel, de még csak közel sem voltam hozzá egyszer sem, nagyon nagyon hosszú ideje. Most viszont úgy érzem, hogy lassan ez is elkerülhetetlen lesz. Elképesztően kész vagyok, és erre igazán csak az elmúlt néhány napban jöttem rá. Ha ez még pár hétig így megy tovább szinte biztos, hogy történni fog valami, valami amit jó lenne megspórolni. Most például kifejezetten azt az öndestruktív szemét szar valamit érzem, amit huszonéves koromban megannyi alkalommal. Ja, tegnap a szappanadagolót is eltörtem. Úgy kell neki, faszt zongorázik az idegszálaimon? Mintha az összes bennem ejtőző szar most egyszerre akarna alakot ölteni. Így vagy úgy. De közben elképesztő ellenerők mozdulnak bennem, mert pontosan tudom, hogy nem tehetem meg, hogy akár csak egyetlen estére is teljesen szétzuhanjak. Pedig most legszívesebben elindulnák az éjszakába, és nonfiguratívra innám magam. Szétbasz ez a kurva feszültség! Úgy érzem, hogy az életemnek egyetlen egy momentumát, körülményét sem tudom már tovább elviselni. Leginkább az egészségügyi helyzetet. Ezt a totális korlátoltságot. És azt, hogy sehonnan sehova. Raboskodom gyakorlatilag. El vagyok szakítva mindentől. És így, ilyen állapotok közepette halvány esélyét sem látom egy másfajta működésnek. Ez meg a sírba visz, persze mindenféle működés a sírba visz, nem csak engem, bárkit, de nagyon úgy fest, hogy én hamarabb érek oda mint gondoltam, holott az eddigi előrejelzéseim sem voltak túl optimisták.
Nem tudom azt csinálni amit kell, soha sem tudtam, de most még kevésbé, azaz jóformán már a szó szoros értelmében egyáltalán nem. Már azt sem tudom követni mi történik odakint. Nem is vagyok kíváncsi rá, persze! Nagynéném haldoklik éppen, szokták mesélni, hogy mi a dolgok állása, de nem, hogy elfelejtem, hanem meg se jegyzem. Elhomályosít mindent a saját tragédiám. Mert én is haldoklom mintegy mellékesen, tényleg, csak én nem rendezek a témában sajtótájékoztatót. Ez a trottyos szívbetegek szakterülete. Ja és van egyetlen ember (anyámon kívül) az életemben akinek a sorsa érdekel momentán, de őt sem hívtam fel hónapok óta. Nem akarok senkit felhívni, elegem van a buborékokba pötyögésből, az éterbe hordott mondatokból! És megígértem, hogy segítek neki, vagy legalább megpróbálom, de hogyan ha saját magamon sem tudok? Saját magamról sem vagyok képes tudomást venni. Most ott tartok, hogy a legelemibb teendőimről is listát kellett írnom, és azt kifüggesztenem ide a szarnak a közepébe! De ahogyan állnak a dolgok ma is hajnalig egyensúlyozok majd az idegösszeomlás szélén, aztán holnap ott leszek kénytelen folytatni az egészet ahol abbahagytam, magyarán szűzen indul majd oszlásnak ez a cetli is.
Szerző:
Lehet vmilyen kihívás (pl új munka, suli stb) vagy egy pár hiányzik az életedből. Valami, amiért küzdeni v lelkesedni tudsz.
ilyenek szóba sem jöhetnek. az egyetlen célom az életben maradás, a megmaradás, de még csak azt sem tartom hosszabb távon elérhetőnek. kérdés, hogy ilyen teherrel, hogyan lehet létezni? így, ahogy most csinálom. vannak azért projektek, de azokat is csak az őrületig fokozva tudom csinálni, ami nem, hogy nem segít abban, hogy normálisabban éljek, hanem éppen ellenkezőleg. egyedül az oldaná meg ezt a problémát, ha el tudnám hinni, hogy van még itt keresnivalóm. ennek hiányában marad az eszelős rohanás, hiszen már nincs sok hátra, sőt, már véget is ért, ez az utolsó utáni óra… kaptam még egy bónuszlehetőséget, hogy egy kicsit jól érezzem magam, más már nincs. és én igyekszem élni ezzel. minden más szervezkedés, és az élet egyéb dolgaival való pepecselés időpocsékolásnak tűnik, hiszen függetlenül annak eredményétől én már úgyis halott vagyok.