Kullancs a szívemben

Minden tiszteletem annak, aki ezt végigolvassa. Hányinger és különösebb depresszió nélkül. Vélemények érdekelnek, ennyire nem mentem bele még novellában a lélektani dolgokba. Nekem jól esett, hogy megírhattam. Íme:

Kullancs a szívemben

Ha a magány élőlény lenne, mindenképpen kullancs lenne. Belefúrja magát az ember bőre alá, észrevétlen kis fekete pontocska. Egy igazi kis vektorállatka, magában hordozza a betegséget. A sötét mételyt, ami felemészti az ember egész elméjét. Mint az agyhártyagyulladás, behálózza az ember egész lényét, elméjét, egészségét. Később a gondolatait is szinte uralma alá hajtja. Ott lesz minden mozdulatodban, gondolatodban. Amikor azt hiszed, hogy megszabadultál tőle, akkor is követni fog. A háttérből figyeli minden mozdulatodat, és amikor kezded jól érezni magad, akkor lecsap és az addig fáradságos munkával összekapart, féltve őrzött boldogságodat megfertőzi. Paranoiásan aggódni kezdesz, hogy hátralévő életedet remeteként éled le, és nincs rá garancia, hogy a kullancsodnak nincs igaza. Igyekszed elterelni a figyelmedet, és mégis csak pozitívan felfogni a dolgokat, nyitni az új emberek irányába, de érzed a magány perzselő tekintetét a hátadba égve, miközben érzed, hogy egy fekete árnyként folyik bele a lelkedbe szép lassan. Érzed, ahogy a gondolataid elkezdenek beszűkülni, beszürkülni, és már a víz kiver, mert mindenhol csak a magány „szerető” tekintetét érzed. Végül már nem mersz semmit sem csinálni, mert tudod, hogy egy idő után elkezd beleszivárogni a szívedbe és elkezdi emészteni a lelked. Arról, hogy bármit is élvezz, szó sem lehet, túl veszélyes. Túl nagy lesz az érzelmi zuhanás. Ezt azért te sem kockáztathatod, igaz? Szépen lassan elkezded elzárni magad a külvilág elől. Félsz emberek közé menni, mert akkor esetleg megismersz másokat, akik végül úgyis magadra fognak hagyni. Nem keresed a barátaidat, ők egy darabig még keresnék veled a kapcsolatot, de te hülyébbnél hülyébb indokokkal kivonod magad a cselekvés alól. Hogy megvédd magad. Hogy ne kelljen azt a saját bőrödön közvetlenül érzékelned, ahogy elvesztik az érdeklődést szürke éned iránt. Azt veszed észre, hogy szépen lassan megszakadnak az emberi kapcsolataid. Levonod a következtetést: az ember végül tényleg egyedül marad, ennek igaznak kell lennie, hisz te is ezt tapasztalod. Hirtelen rájössz, hogy lehet, hogy nem kéne feladnod. Elkezded keresni a kapcsolatot a többiekkel. Találkozókat tervezel, sokat és hirtelen. Meglep, megbánt, hogy a barátaid nem érnek rá. Logikus, hogy nem érnek rá, de te nem fogadod el. Te elkezdesz rettegni. Most még jobban érzed azt, hogy nem törődnek veled, hagynának téged szép csendben elpatkolni egy sarokban. A tény, hogy azon dolgoztak és dolgoznak, hogy jól érzed magad, eltörpül a most érzett fájdalom mellett. A logika olyan szép ívesen elkerül téged, mintha a létezésedről sem tudna. Még inkább bezárkózol. A barátaid nem értik a hirtelen váltást. Keresnek, hívogatnak, írogatnak, megkérdezik, hogy vagy. Nem válaszolsz. Azt hiszed, hogy ez csak egy maszk. Hogy valójában csak azt akarják, hogy később jobban fájjon. Csak akkor mész ki az utcára, ha muszáj. Ha nem tudsz semmi értelmes indokot vagy élhető megoldást találni. Akkor is lehajtott fejjel gyorsan mozogsz, hogy kevesebb időt kelljen töltened a számodra már mérgező utcán. Bedugott füllel lehetőleg valami depressziós zenét hallgatva, összébb is húzod magad, és szemedbe húzod a kapucnit, hogy még véletlenül se vegyen észre senki. De érzed, ahogy az emberek undorral néznek rád. Valójában senki nem néz rád, mindenki el van magával. De te szinte hallod, ahogy gúnyosan mutogatva néznek rád a magányod miatt. Igen, a magányod már felemésztett téged. A szíved, a lelked, az elmédet is teljesen megrágta. Az agyad helyén kátrány állagú fekete massza van, ez maradt belőled. Ez vagy Te. A gondolataid mind lassan és sötéten folynak benned végig. A hideg kiráz tőlük. Totálisan paranoiás leszel tőlük. Legszívesebben tövestől kitépnéd az agyad, csak hogy ne kínozzon tovább a gondolat. Egész nap ülsz egy sarokban, haragszol a világra, utálod magad és félsz. Rettegsz. Remeg a kezed, ha arra gondolsz, hogy mások ilyenkor együtt kávéznak, vagy ilyesmi. Hányingered támad, kiokádod a beled. Ez fáj és keserű. Sírva fakadsz, már nem tudsz mit kezdeni magaddal. Minden mást elhanyagolsz. Mondanád, hogy csak a túlélés számít, de pontosan tudod, hogy te még azért sem teszel. Mert ugye, egyedül mi értelme? Egyre gyakrabban fordul meg a fejedben a halál gondolata. Ott lüktet a fejedben. Arra gondolsz, hogy ha meghalnál, nem kéne aggódnod azon, hogy egyedül vagy. Mert ugye ott már semmi nem számít. Szeretnél ebben a nihilben lebegni. Elkezdesz inni. Merevrészegre iszod magad. Fekszel a földön, mint egy fadarab és nem gondolsz semmire. Másnap fáj a fejed. Sőt, nem csak a fejed. Mindened fáj. De emlékszel, hogy jó volt. Ezért elkezdesz megint inni. Minden nap ott lebegsz a semmiben. Egyre kevésbé hat, más kéne. Jobb és hatásosabb. De elittad minden pénzed. Kérhetnél kölcsön, de kitől? Hiszen egyedül vagy, mint a magányos cédrus. Hasogat a fejed, úgy érzed meg fogsz halni. Remegő kézzel keresed a fejfájás-csillapítót, de csak üres fiolákat találsz. Az elmúlt napokban azt is szedtél. Még egyben van a májad. Nem tesz boldoggá. Üres a gyógyszeres szekrényed, mint a tárcád. Órákig csak állsz a szekrény előtt csalódottan. Nem bírsz mozdulni. Hozzászoktál, hogy az idő megszűnt létezni. Aztán lassan elkezd megmozdulni a mocsár a fejedben. Rájössz, hogy ez így szar. Pénz kéne. Dolgozni képtelen vagy. Belehalnál, ha huzamosabb ideig koncentrálnod kellene, vagy emberek között lenned. Arrébb ténferegsz. Alig bírod vonszolni magad. A lábadon mintha ólomsúlyok lennének. A fejedben lévő kátránymaszat is elkezdett megszilárdulni. Nehéz a fejed, úgy érzed, a nyakad is kevés ahhoz, hogy megtartsa ez a súlyt. Nem is, nem súly, inkább tompán nyomó fájdalom. Tükörbe nézel, és csak állsz ott, és nézed az arcod, de nem üt beléd a felismerés, hogy ez te vagy. Csak nézed az arcod, és mintha egy idegen nézne vissza rád. Az arcod megnyúlt, soványabb vagy és fehérebb. Nem, nem is fehér, inkább szürke. Karikás a szemed, kócos és piszkos a hajad. És olyan üveges a szemed, mintha nem is itt lenne, hanem egy másik valóságban. Lassan az arcodhoz emeled a kezed, a tükörképed is ezt teszi. Ekkor jössz rá, hogy magadat látod. Elönt valami felháborodottsággal keveredő szomorúság- féle, és izomból belevágsz ököllel a tükörbe. Dühös vagy. Így hagytak. Egy elcseszett emberi idegroncs lett belőled és ezt a barátaid hagyták. Barátaid? Már nem is nevezed őket annak, megvetéssel és dühvel gondolsz rájuk. Őket hibáztatod, hogy a tükörbeli személlyé váltál. Kirohannál a világba, ha nem fájna ennyire mindened. Üvegszilánkok állnak ki a kézfejedből, körülötted mindenhol apró, fényesen csillogó tükörmaradványok, pár a lábadba is belefúródott. Elindulsz az ajtó felé. Az jut eszedbe, hogy még van esély. Még talán nem dobtak ki a munkahelyedről, talán ha most elindulsz, akkor megbocsátanak. Valami csöpög. Észreveszed, ahogy a kezedbe fúródott üvegszilánkok tövében vörös vérgömbök képződnek, folynak végig a kézfejeden, majd nagyobb gömbökké összeállva hullanak a padlóra. Egészen megbűvöl a látvány. Érzed, ahogy átjár a megkönnyebbülés és az öröm. Mert fáj. Végre valami érzés. Napok óta először érzel valamit. Többet akarsz. Hogy elfeledtesd magaddal azt a sok szart, amit kaptál. A sok tragédiát és borzalmat, amit az emberek miatt kellett átélned. Amiért nem voltak melletted sosem, amikor szükséged lett volna segítségre. Visszamész a fürdőbe. Felveszed a legélesebb üvegszilánkot. Belevágod a combodba. Teljesen elönt a fájdalom. Üvöltesz, könnyek törnek ki belőled, hányingered van. Kihányod magad, zihálsz, izzadsz. Fáj, még mindig üvöltenél. De csak összeszorítod a fogad. Nézed a vércseppeket. Vérfolyamokat. Szédülsz. Felemeled a kezed, most már inkább csak karcolnál. Elkezded homályosan látni a dolgokat. Szédülsz, megint hánysz. Teljesen kivert a víz. Verejtékcseppek ütköznek ki a homlokodon. Remeg a kezed. Hirtelen elkezd veled forogni a világ, de csak lassan, mintha lágyan keringőznétek. Elkezdesz hátradőlni. Olyan, mintha egy hatalmas puha semmibe süllyednél. Már megint. Már megint nem figyeltek rád. Inkább még mindig nem. De már nem számít. Hajlandó vagy belenyugodni. Meg fogod oldani. Mindenképpen. Ha abbamarad a zuhanás és eltűnik a sötétség és az ólomsúly a szemhéjadról…

Szerző:

Belépett: 1 év

postagalamb

Blog kommentek: 574Blog bejegyzések: 11Regisztráció: 18-01-2017