„elvonulási tünetek”

Mindig minden mozdulat, minden cselekvés, minden gondolat ugyanabban az érzésben ér véget. Nem akarom! Egyiket sem akarom, sőt tiltakozom ellenük, minden ellen ami még van. Nem akarom, hogy legyen, nem jó ahogy van, nem jó, hogy van egyáltalán. Egyedül ebben a totális semmiben érzem otthon magamat, ez sem jó, de legalább otthonos, ebben magamra ismerek. Újabb fél év, újabb egy év, jelentés nélkül. Ha az összes mozdulatot, az összes gondolatot, mindent megspóroltam volna az elmúlt időszakban, nem lennék szegényebb semmivel, értelme egyiknek sem volt.

Legalább tudnék nem lenni, ha már lenni nem tudok, de ez sem megy. Különös képességem van ahhoz, hogy minden élethelyzetben kényelmetlenül tudjam érezni magamat. Ez mindig működik, ezen kívül viszont semmi. Nincs semmim amin ne adnék túl azonnal, gondolkodás nélkül. Nem akarom ezt a testet, nem akarom ezt a lelket (jelentsen is ez a bármit). Nem akarom ezeket a gondolatokat, nem akarom ezt a szobát, ezt a családot, ezeket a „barátokat”, ezt a tavaszt. Ez a világ ami körülvesz örökkön örökké barátságtalan és undorító lesz számomra, soha sem fogom tudni befogadni. Nem jó itt, soha sem volt jó. És minden egyes eltelt nappal csak még intenzívebb lesz az érzés, hogy ebből nem kérek többet. Nem tudok semmi bíztatót suttogni magamnak, úgy szar az egész, ahogy van, csak ezt látom és érzem nap mint nap. Mindez nem kavar fel, ezen már rég túl vagyok.

Ki kéne szabadulni ebből a fojtogató illúzióból, amit a többség csak „valóság” névvel illet. Nincs valóság, már aszerint ahogyan én értelmezem ezt a szót, nincs. Ez a folytonos szorítás, ez a rengeteg leplezett indulat és szomorúság, ez a durva lepedőkkel takargatott emberi mocsok nem a valóság. Minden más ezen kívül vagy pláne belül, na az már igen, az VALÓSÁG, kár, hogy mindennek helye nincs itt ebben az időben, ezen a helyen.

Szóval ki kéne szabadulni, kivonulni ebből a lerabolt tájból, ebből az olcsó színdarabból, egyszerűen lesétálni a színpadról.

Szerző:

Belépett: 2 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016

4 gondolat erről: “„elvonulási tünetek””

  1. Én is így gondoltam sokáig a világra. De ahogy felnőttem, felfedeztem, hogy az ember képes kis védett zugokat, akár focipálya méretű otthonokat is teremteni, ha maga választhatja meg, kiket szeret és kiktől vár szeretetet, vagyis le tud válni, legalább egy időre, azokról, akik szenvedést okoztak.

    Nekem a „választott” családom — akik vagy rokonaim biológiailag, vagy sem — ilyen világ. Feltétlen bizalom és az egymás korlátait tiszteletben tartó megértés.

  2. hű, ez de szépen hangzik, különösen az utolsó mondat! nem tudom, hogy ez számomra realitás lesz-e valaha, de őszintén szólva kétlem. a saját kis történetemben egyetlen egy „védett zug” van, az is én vagyok, más forgatókönyvet pedig el sem tudok már képzelni, valamiféle törvénnyé vált ez már az évek alatt, és egyre kevésbé van egyáltalán kedvem felülírni ezt, de ha éppen felül is írnám, akkor sem tudom, hogyan. a legszimpatikusabb forgatókönyv egyre inkább a „minél messzebb mindentől és mindenkitől”, ami persze elég szarul hangzik, de ha nagyon vígasztalni akarom magamat, akkor mondhatom, hogy ez sem reménytelen. hány meg hány furcsa történetet olvasni a civilizációból kivonult (boldog) remetékről, lehet, hogy én leszek a következő, ki tudja?

  3. Nagyon szép és szomorú írás.

    Én múlt héten éreztem így.

    S azt hittem, hogy mindig így volt és mindig így is lesz.

    De most mást érzek.

    De ez is valóság

    Ez sem sokkal jobb, de azért könnyebb.

    Kár, hogy így azonosulunk az aktuális érzésekkel.

    Ugyanis elmúlnak.

    Mint minden.

  4. az érzések valóban elmúlnak, már ha vannak egyáltalán. viszont a mértéktelen szar ami körülvesz valahogy állandó, azt hiszem ezen lovagoltam elsősorban amikor ezt írtam, bár így hirtelen visszaolvasva nem teljesen értem magamat.

Írj megjegyzést